Rőt fény csillan az ablakon. Az alkonyatnak támaszkodva egyszer és mindenkorra el kéne gondolkodnom, hogy van az, hogy minden e sártekéhez tapad, hogy nem lebegnek fel lassú, hullámzó mozdulattal az eszmék, a vérpadok, kihült teám az asztalon, a folyók, a piramisok. Kórusban hallom: hát a gravitáció! és ebben van is ráció, de valami mélyebb titok lappanghat itt, másként fogalmazom: valami súlyosabb törvény van, mint egy kutya a földbe elásva; ő se kaparja föl magát, ám a földmélyi kulimászból az elhaltak fölpárlanak: emitt a test katonái, körmüket önnön sarkukba vájva vonszolódnak a hulló nap szippantotta vákumba, amott a szellem bakái ölükben görögdinnyeként tartják tudásukat, alkotásaiknak minden édesét. Szárnyalnának, de mint fonnyadt luftballon súlyosodnak a nyálkás avarral borított talajon. De látok néhány meztelen szivet, talán még van remény, de már azt is látom, a köd a szivek köré hártyát köt, a talajszint fölött lebegnek másfél méteren: mozgásuk iránya kiszámíthatatlan, hússzin lámpások imbolygása az est híg levesében. Látom, a ködből szervek szerveződnek: a tüdő, a csontok, a belek, ezek is mind csak köd, ami megsűrűsödött, a gerincoszlopok körül homály gomolyog, és nagykabát; az ujjakon, a gallér résein át is köd szivárog elő, előbb a talajon, majd a sétány övezte fák ágai között csak a lámpák fényének adva némi nyíllást nagyon sápadt, halovány itt a fény, mintha a pokolba szereltek volna fel térvilágítást.
|