Géza - Maróti László
A zongorista-énekes Mohi két évet töltött a budapesti Moulin Rougeban. Hét tagú zenekara volt. Néha, ha a műsor úgy kivánta, kölcsönöztek fúvósokat a Cirkuszból vagy a Postás Szimfónikusoktól. Szerette a munkát, mert hangszerelhetett, na meg az akkori művészvilágból mindenkivel együtt dolgozhatott a Záray-Vámosi kettőstől egészen Cserháti Zsuzsáig.
Két év volt ez szabadnap nélkül, nyáron pedig minden este két műsorral. Azután jött az ajánlat, hogy zongorázhatna a Búsuló Juhász bárjában a Gellért-hegyen.
Ott mindíg jól keresnek a zenészek. Persze az egészen más munka, mint a Moulin, meg azután itt csak egy énekesnő volt, meg egy dobos, így – sajnos – nem volt szükség hangszerelésre.
A Búsuló csak éjfélkor nyitott és ezért az egész országban utolsóként zárt. Reggel 6-kor. Gyakran még egy-két órával később is voltak tehetősebb vendégek...
Krisztina énekelt, Miklós dobolt. Persze Mohival együtt mindhárman énekeltek. Repertoárjuk hatalmas volt.
Miklósnak volt az az ötlete, hogy mindent tudni kell. Minden dalt le kell írni, mert soha nem lehet tudni, mikor kéri valaki.
Ezt Miklós így foglalta össze: „minden dalra lapul valaki zsebében egy százas”. És igaza volt.
Azután pedig megjelentek az ötszázasok is. A zenésznek egy ötszázast adni, az volt csak a valami. (Nem tudom, ma mi a helyzet, mert már húsz-ezres is van).
Mohi, még a Moulin előtti nyolc évben Sugár Gyurival játszott.
Gyuri gitározott és hegedült. Ketten teljes nyolc órányi szórakoztató zenét tanultak meg.
Volt abban operett, rengeteg igazi klasszikus, bécsi, német, olasz, francia, spanyol, orosz, ír, angol és még sok nép zenéje. Na és a magyarnóták, csárdások...
Ezek elraktározódnak egy zenész ember agyában, s ha valaki kiejti a „varázsszót”, hirtelen előpattan a dallam és néha még a szövege is.
Ezért volt, hogy amikor Mohit az élet sodra és az 1500-as Ladája kivitte Svédországba, hamar zenekarba került és máris dolgozhatott.
Akkoriban divatos szórakoztatási forma voltak a piano-bárok, ahol az üvegtetejű zongorát bárszékeken ülték körül a vendégek és egymás után rendelték a dalokat a zongoristától.
Mohinak ez nagyon tetszett, így zenekari munkája mellett is egyfolytában erre igyekezett felkészülni. Figyelte, hogyan dolgoznak a többiek, mit tud egy pianoentertainer.
Ez a folyamat valójában már a Búsuló Juhászban elindult, de mire Mohi beülhetett első pianobár munkájába, el kellett ismernie, hogy munkamániás lett.
Műsorfüzetében az 1500 dal mellé természetesen nem voltak felsorolva a magyar tánczenei slágerek, de a magyarnóták, csárdások és még sok egyéb sem.
Időközben – a városban, ahol Mohi lakott -, megkeresték más zenészek, hogy elvigyék egy-egy kisebb, de jól fizető fellépésre. Ilyen volt Géza is, aki esténként a Nagyszínház zenekarának elsőhegedűse volt.
Amit Mohi annak idején Sugár Gyurival összegyakorolt, most lassanként újra terítékre került.
- Te mindent tudsz? – kérdezte Géza két lapozás között.
- Te is mindent tudsz, de én csak kisérlek.
Mohi rengeteget utazott. Skandináviában ötven városban fordult meg, de volt köztük hét-nyolc, ahol az ottani szállodák pianobárjában évről évre újra és újra megjelent. Ha azonban éppen otthon volt és Gézának adódott egy extra fellépés, akkor Mohit hívta magával.
Mohi többször hallotta már hírét, hogy Gézával nagyon kell vigyázni, mert megbízhatatlan, iszogat is, előfordulhat, hogy egyszerűen nem jelenik meg a fellépésen. Mohi azonban nem kapott olyan alkalmakat, hogy ő vihette volna magával Gézát, így felelőssége sem volt. Azt meg soha nem tapasztalta, hogy Géza piás lett volna.
Talán tíz év is eltelhetett azóta, hogy Mohi és Géza együtt léptek fel. Mohi nyugdíjazása előtt már az ország minden fontosabb szállodájában megfordult, vagy hatalmas tengerjárók pianobárjaiban szórakoztatta a vendégeket, nos, entertainer volt.
Otthon, egy nyári reggelen Géza izgatott hangját hallotta a telefonban:
- Te, ma délután másfél órát kellene játszanunk egy házban az udvaron. Tudod, olyan mindenféle zenét. Huszonhárom most vizsgázott hülye szexológusnak meg a haverjainak kellene...egy ezres. Az elég lesz, nem?
- Hát persze, hogy elég.
Mohi kifejezetten feldobódott, mert ilyen remek hegedűssel ennyi idő után is olyan volt, mintha közben naponta próbáltak volna. Pár hónappal később - szörnyen hideg tél volt akkor -, megint adódott Gézának egy hasonló évzáró. Akkor meg szociológusok kapták ki okleveleiket és egymástól búcsúztak egy igazi, régiesen elengáns teremben.
Géza most is időben és alkoholmentesen érkezett. Játszottak már egy jó órája. Csak úgy, a hegedűn bevezette a számokat, közben kacarászott, hogy Mohinak meg sem kell mondania a címet, ez is elég neki. Sok kellemes tapsot kaptak, minden rendben volt, amikor Géza úgy látta, hogy a vendégek már inkább csak isznak és beszélgetnek. Hátha elég lesz nekik ennyi.
A két zenésznek volt a dobogónál egy asztala kis üdítővel, amit most végre felnyitottak.
Géza úgy gondolta, hogy ha a nép nem megy el, akkor folytatják s játszanak még egy pár számot. Az asztal közepén mécses égett, amelyben a kanóc a végét járta, körülötte a viasz is teljesen felolvadt már.
Mohi látta, hogy Géza a legtermészetesebb mozdulatokkal ezeréves aktatáskájából elővesz egy bontatlan 3.5 dl.-es Whiskyt, s töltött a poharába egy rendes adagot, igaz, fért még rá valamennyi kristályvíz is. Laza mozdulattal felhajtotta. Közben társalgott Mohival. Nem kínálta az itallal, hiszen Mohi autójával jöttek, hát neki úgyis vezetnie kell. Még csak nem is magyarázkodott, hogy meg van fázva, vagy éppen szülinapja van. A maradékot már nem akarta elcsomagolni, sietve azt is megitta, mert lassan már el kellett volna kezdeni játszani.
Mohi be is ült a zongorához. Visszanézve látta, hogy Géza zakója szélével lesodort egy csomó kottalapot az asztalról. Mérgesen rájuk taposott, bele is akart rúgni a papírlapokba, de lábfeje elsüvített fölöttük. Egyensúlyát veszthette, mert az asztal felé pördülve mindkét kezével megmarkolta annak szélét. Talán jó ötletnek tartotta, hogy ugyanezt a mozdulatot felhasználva odahajoljon a középen pislákoló mécses fölé s azt egy jó nagyot fújva eloltsa. Mohinak ekkor háttal volt, így a zongorista csak annyit látott, hogy Géza az arcához kap és egy ideig a szemét dörzsöli. Aztán sietve Mohihoz lépett és megkérdezte:
- Van valami a szememben?
Értelmetlen kérdés volt, hiszen abban a félhomályban Mohi nem sokat láthatott.
Géza gyorsan játszani kezdett, Mohi is bekapcsolódott. A hegedűs elég gyakran használt fel pillanatnyi szüneteket, hogy megdörzsölje a szemét és így telt el egy további fél óra. Valaki odahozta a gázsit egy borítékban, letette a zongorára és mosolyogva biccentett a fejével. Géza rá sem nézett.
Röviddel ezután felkapcsolták a lámpákat, a gyönyörű terem fényben úszott. A vendégek addigra már mind elhagyták helyüket és állva beszélgettek, búcsúzkodtak egymástól.
A két zenész is befejezte a munkát valami hatásossal. Az utolsó akkord után Géza azonnal a zongora mellé lépett, ami által hátat fordított a hirtelen magasra tartott kézzel tapsolni kezdő vendégeknek. Bizonyára ilymódon köszönték meg a zenészek egész esti munkáját.
- Van valami az arcomon? – kérdezte Mohit most már izgatottabb hangon. A zongorista egy pillanatra lehajtotta a fejét, s amikor komoly tekintettel újra felnézett Géza arcába, így szólt:
- Géza, fodulj meg, mert nekünk tapsolnak.
- Le vannak szarva! - Ne hülyéskedj Géza, harminchét ember nekünk tapsol.
- Le vannak szarva! Mi van az arcomon? – Ez szinte már hangos volt. Erre Mohi megpördítette a hegedűs vállát, úgy, hogy az kénytelen volt a közönség felé fordulni. Hajáról, szemöldökéről mint jégcsapok lógtak az időközben megfagyott viasz cseppek. Helyenként még a szempillája is fehér volt. Aztán Géza megint kérdezni akart. Mohi megelőzte:
- Géza, nincs az arcodon semmi.
- Mer’ valami a szemembe ment. Mohi odahajtotta kocsiját a járda mellé, kiszállt és a biztonság kedvéért a hátsó ülésre tette Géza hegedűjét. Majdnem hazáig elvitte, de az kiszállt a sarkon, mert ott az ivóban volt még egy pár perc záróráig.
- Géza, nagyon vigyázz a hengszerre – kiáltott utána Mohi. Akkor a hegedűs észbe kapva visszafordult és így szólt:
- Ja persze, tényleg! Szia! Kösz. Nagyon jó voltál.
Hajáról és szemöldökéről fehér viasz csipkék világítottak ezen a skandináv-hideg estén.
Göteborg, 2010 |
