Hódolat Oscar Milosznak

Minden úgy lesz, akár a való életben.
Ugyanaz a szoba. - Igen, gyermekem, ugyanaz.
Hajnalban az idő madara a lombok közt
halotthalovány lesz, s akkor majd a cselédek megmozdulnak,
és hallgatják a szökőkút cseppjeinek

jeges, üreges zaját. Ó szörnyű, rettentő fiatalság!
Üres szív!
Minden úgy lesz, akár a való életben.
A szegények jajongásai, a vén külváros téli hangjai,
az üveges mester énekeivel.

A szutykos kalap alatt megtört öregasszony,
aki halak neveit vonítja fel, és a
kékkötényes férfi fekhelyén, aki érdes kezébe egy
jókorát köp,
és bíráskodó angyalként üvöltözik
sületlenségeket.
Minden úgy lesz, akár a való életben.
Ugyanaz az asztal, a Biblia, Goethe, a tinta és
annak idős szaga, a papír, a fehér nő, aki olvas
a gondolatunkban, a toll, a portré. Gyermekem, gyermekem!

Minden úgy lesz, akár a való életben.
ugyanaz a kert,
Mélységesen mély, sűrű és setét.
És dél felé az emberek, akik egymást
sosem ismerték, örvendeznek majd,
hogy együtt lehetnek, és egyikükről sem tudnak mást, minthogy:

A bálba kell kiöltözniük,
és el kell indulni az odaveszettek éjszakájába,
teljes egyedül,
szeretet és lámpa nélkül.
Minden úgy lesz, akár a való életben.
Ugyanaz az ösvény.

S (az őszi délután) az útkanyarban,
ahol a szép ösvény félve hajol le,
akár a gyógyvirágot gyűjtő asszony,
hallgass ide, gyermekem,
találkozni fogunk, mint
annak idején.

És te már feledted rég
hajdani ruhád színét, de én,
éppen csak néhány cseppjét
éreztem arcomon a boldogságnak.
Halványlilát viselsz majd, szép szomoruság.
Kalapodon csupa szánalmas kis virág lesz, melyeknek

a nevét sem tudnám elmesélni: mert sosem tudtam, csak egyetlen
kicsiny és szomorú virág nevét: a nefelejcsét,
a vén álmodóét Bújócska-ország patakjaiban, az árva virágét.
Igen, igen, te végtelenül mély szív! Akár az életben.
És meglesz az út is sötéten, amint fürdeti
vízesések visszhangja. És elmondom neked
a várost a vizen, a bacharachi rabbit,
Firenze éjeit. Sőt, meglesz még, tudom
Az omladozó kicsiny fal is, ahol
öreg esők illata ásít álmosan,
és egy fagyos, kövér, pelyhes gizgaz rázza majd
odvas virágait a néma patakban.

Hommage á Oscar Milosz
Oscar Milosz: Symphonie de Novembre

Ce sera tout a fait comme dans cette vie. La meme chambre.
—Oui, mon enfant, la meme. Au petit jour, l’oiseau des temps dans la feuillée
Pâle comme une morte: alors les servantes se levent
Et l’on entend le bruit glacé et creux des seaux

A la fontaine. O terrible, terrible jeunesse! Coeur vide!
Ce sera tout a fait comme dans cette vie. Il y aura
Les voix pauvres, les voix d’hiver des vieux faubourgs,
Le vitrier avec sa chanson alternée,

La grand-mere cassée qui sous le bonnet sale
Crie des noms de poissons, I’homme au tablier bleu
Qui crache dans sa main usée par le brancard
Et hurle on ne salt quoi, comme I’Ange du jugement.
Ce sera tout a fait comme dans cette vie. La meme table,
La Bible, Goethe, l’encre et son odeur de temps,
Le papier, femme blanche qui lit dans la pensée,
La plume, le portrait. Mon enfant, mon enfant!

Ce sera tout a fait comme dans cette vie!—Le meme jardin,
Profond, profond, touffu, obscur. Et vers midi
Des gens se réjouiront d’etre réunis la
Qui ne se sons jamais connus et qui ne savent

Les uns des autres que ceci: qu’il faudra s’habiller
Comore pour une fete et aller dans la nuit
Des disparus, tout seul, sans amour et sans lampe.
Ce sera tout a fait comme dans cette vie. La meme allée:

Et (dans I’apres-midi d’automne), au détour de I’allée,
La ou le beau chemin descend peureusement, comme la femme
Qui va cueillir les fleurs de la convalescence—écoute, mon enfant,—
Nous nous rencontrerons, comme jadis ici;
Et tu as oublié, toi, la couleur d’alors de ta robe;
Mais moi, je n’ai connu que peu d’instants heureux.
Tu seras vetu de violet pâle, beau chagrin!
Et les fleurs de ton chapeau seront tristes et petites

Et je ne saurai pas leur nom: car je n’ai connu dans la vie
Que le nom d’une seule fleur petite et triste, le myosotis,
Vieux dormeur des ravins au pays Cache-Cache, fleur
Orpheline. Oui, oui, coeur profond! comme dans cette vie.
Et le sentier obscur sera la, tout humide
D’un écho de cascades. Et je te parlerai
De la cité sur l’eau et du Rabbi de Bacharach
Et des Nuits de Florence. Il y aura aussi
Le mur croulant et bas ou somnolait l’odeur
Des vieilles, vieilles pluies, et une herbe lépreuse
Froide et grasse secouera la ses fleurs creuses
Dans le ruisseau muet.