Megremegett a kontúrja a homálynak,
távolodó léptek zaja, nem nézel utána,
ha mennie kell, menjen, nem fáj neked,
vagy csak nem vallod be, üvölt a lelked.
Térdre rogysz, arcodról letörlöd a fájdalmat,
gyenge vagy, erőtlen senki, árnyak fattya,
megvetve nézek rád, várod azt, kit elüldöztél,
te pondró, itt hagynálak én is, ha tehetném…
...
.
Megremegett a kontúrja a homálynak,
nézem tükörben sápadt arcodat,
de te tekinteted távolabbra réved,
rájöttél tévedtél, mert nem véletlen.
Már tudod, a te hibád az egész,
hogy mit vétettél, ugyan az, az ok, mint rég,
mivel elüldöztél mindenkit, a fájdalmaid,
és hogy nem tudsz őszintén mosolyogni.
|