Lelkében nem múltak nyomtalan az évek.
Számot adván saját sorsáról önmagának,
titkolva vágyait,sóhajait,
csendesen szenderült át a felismerés hideg mezsgyéjén.
Nyughatatlan lelke volt maga az utazó.
Útján olykor csendesen kisérték.
Olykor kinevették azért aki volt.
Szerették volna másnak tudni,más ruhát akasztani reá.
Koldus mivoltában utazó sorsának, csendes imát mormolt néha.
Imát a saját hitéért.
Imát annak valóságáért.
S imát a kárhozatért,mely megnyugvása ármányos útjában állt.
Kivérzett álmokban várta mostoha sorsát beteljesedni.
Reményei elsullyedt,zátonyra futott hajoként mardosták lelkét a végtelennek tünõ önmarcangolásában.
Néha lestek rá s vártak reá.
S õ várta a keselyûket.
-Egyetek húsomból!
-Igyátok vérem!
-Lakmározzatok lelkembõl!

Én folytatom utam a békesség kapujában megpihenve,s erõt nyerve a felismerésben.