Fáradtan gyalogolt vissza a raktárba. Régen volt már reggel hat, s bár a késő délután lassan estébe hajlik, a meleg nem hagy alább.
      A raktárban szinte már csak kenyér maradt. Persze panaszra semmi ok, hiszen a heti szállítmány holnap érkezik, és mióta megkapták az új víztisztító berendezést, sokkal könnyebb dolguk van. Ennek ellenére jól tudják, hogy korántsem tudnak minden rászorulón segíteni. A szerencséseknek meleg étel, a későn érkezőknek csak némi hideg élelem jut. Orvosi ellátást is biztosítanak, bár a rendelő nem nevezhető jól felszereltnek, és a gyógyszerellátmány is fogyóban van.
      Nem szeretett délután a raktárba jönni. Mint mindenkinek, neki is szüksége volt még némi élelemre, az ő sátra előtt is ácsorogtak még, akiknek nem jutott semmi. Az önkéntesek ilyenkor ott bóklásztak az asztalok és polcok között, és udvarias beszélgetés közben igyekeztek minél több élelmiszert elszedni egymás orra elől. Ő mindig kínosnak érezte ezt, már-már szégyenkezve igyekezett minél hamarabb összeszedni pár dolgot, aztán kislisszanni az egyik oldalbejáraton. A keskeny, kavicsos úton visszafele aztán már pont ezeken az érzéseken szégyenkezett, mert belegondolt, hogy milyen lehet naponta idejönni és mások adományaira szorulni.
     Két éve, mikor otthon még csak kezdetleges tervként érlelgette magában a gondolatot, hogy önkéntesként egy idegen kontinensen fog élni - némileg a saját életét is feladva - nem így képzelte a jövőt. Akkor még valami fennkölt, magasztos dolognak látta ezt a munkát, de hamar rá kellett jönnie, hogy a menekülttáborban semmi fennkölt és magasztos nincs. Magában is csalódott, önmagát okolta, amiért nem azok az érzések uralkodnak rajta, amiket az ember elvárhatna magától ilyen helyzetben. Sokszor figyelte a társait, de csupán azt látta, hogy zokszó nélkül teszik a dolgukat; ők elégedettek a körülményeikkel, a hatáskörükkel, és meggyőződésük, hogy a lehető legtöbbet teszik ezeknek az embereknek a megsegítésére.
     Milyen messze volt ez a valóság attól a valóságtól, amit az átlagember hall az itt zajló eseményekről! Persze mindenki láthatja a híradásokban a menekülttáborokról szóló tudósításokat, olvashatja az újságokban, hogy lázadó csapatok falvakat gyújtanak fel, embereket mészárolnak le, gyerekeket rabolnak el. Az egészségügy, az oktatás romokban, az átlagéletkor alacsony, terjed a malária, az AIDS, rendkívül magas a gyerekhalálozás. Ismerhetik ezeket a tényeket, de amit ő lát nap mint nap, az felülmúlja a képzeletet.
     Újoncként három napot kapott, hogy megismerje a tábor működését, aztán ő is munkába állt. Először félelmetes volt valóban szembesülni a nyomorúsággal, de főleg azzal, hogy mindazok a körülmények, amelyek az ide érkező európai számára elviselhetetlennek tűnnek, az itteni embereknek teljesen megszokottak. Nem tudnak, talán már nem is akarnak változtatni a helyzetükön - ezen a helyen elszáll az akarat és értelmetlen a büszkeség. Az este a megnyugvás, mert egy újabb napot túléltek, és az este után az éjszaka jön, vele pedig néhány órányi öntudatlan gondtalanság.
      A tábor északi részén felépített sátrakban 400 embert tudnak elhelyezni, a konyhán 700 emberre főznek, sajnos nem minden nap. Itt a mindig oly nagyon várt-sóvárgott heti szállítmány érkezése határozza meg a napokat. A rozzant teherautó olyan befolyással van az itteniek életére, akár valamilyen kiszámíthatatlan istenség.
      Eleinte úgy képzelte, hogy egyfajta személyesebb kapcsolatot fog kialakítani az itteniekkel, és az ételosztáson kívül a mindennapi gondjaikban is segítségükre lesz majd. Hamar rá kellett jönnie, hogy ez a kissé romantikus gondolat kivitelezhetetlen. Egyrészt, túl sok ember fordul itt meg, közel 50 km-es körzetből érkeznek rászorulók és orvosi ellátást igénylők. Másrészt, az emberek nagyon bizalmatlanok - ami az adott körülményeket ismerve nem meglepő - és nincs mód arra, hogy engedély vagy kíséret nélkül elhagyja a tábort. Gyakoriak ugyanis a támadások: rablás, késelés, erőszak.
      Pár helyi lakossal mégis összebarátkozott, ők a táborban éltek, és többségük elvesztette a családját a polgárháborúban. Egyikük, egy idős, fél szemére vak asszony valamiféle vezető szerepet töltött be a menekültek között, hallgattak rá, és elfogadták a döntéseit. Ettől a fogatlan, gyér hajú asszonytól sokat megtudott a korábbi eseményekről. Olajos fekete bőrén szikrázott a nap, okos fekete szemében pedig mindig könny csillogott, mintha szüntelenül az elmúlt véres évtizedeket siratná. Magáról soha nem mesélt, de ha ismerőst fedezett fel az ételosztásra megjelentek között, mindig odaszólt hozzá:
 - Nézze csak azt a kis sánta embert! Neeeem, azt a másikat, akin a nagymintás ing van. Hát régen ő volt az iskolában a karbantartó, olyan mindenes ember. Öt éve őt is el akarták vinni kényszer-besorozásra, de nem találták otthon, csak a feleségét.
Az asszony meg nem akarta beengedni a katonákat. Azt mondják, jól megkínozták szegényt, még két napig élt, a kórházban halt meg. Lássa, azt nem csodálom, mert a kórházba akkor kap gyógyszert az ember, ha maga szerez valahonnan. Nincs semmi! Se kötszer, se gyógyszer.
 - Figyelje azt a kis termetű férfit a piros szatyorral! Az szomszédom volt nekem két évvel ezelőtt. Jó is lenne pár szót beszélni, de nem néz erre. Az árvíz elvitt ezeknek mindenüket, a házat, az összes jószággal együtt. Ja, két éve volt az. Nagy pusztítást végzett az árvíz.
   Így járt a szája, miközben szüntelenül porciózta a levest. Így társult a néha egyformának tűnő arcokhoz egy-egy emberi sors, és így nehezedett a lélekre egyre nagyobb teher. Hiszen annak az embernek nincs hol aludni, hát legalább ételt kell adni neki. Az étel egyre fogy, és jaj, legalább nyolcan állnak sorban előtte... Itt van már! Micsoda megkönnyebbülés, hogy jutott még neki!

    Egyszer csak a sok sovány, hosszú felnőtt között felfigyelt egy nagy hasú, póklábú kis emberkére. A könyöke, térde csupa seb, legyek döngenek körülötte, és hatalmas szemeibe beleveszik az ember. Hat-hét éves lehet, de felnőttes nyugalommal ácsorog ott hátul, szinte elbújva, a kijárat közelében. Hál' Istennek van itt még egy csomag kenyér!
     Az önkéntes kivett a csomag közepéről egy nagy szelet kenyeret, és mosolyogva a fiúcska elé nyújtotta:
 - Gyere, egyél!
     A gyerek lassan közelebb lépett, tágra nyílt, álmélkodó szemekkel nyúlt a kenyér után, majd visszament az előbbi helyére. A kenyeret a két tenyere közé fogta, úgy állt ott vele, mintha egy különleges pillangót sikerült volna elkapnia, és nem szeretné, hogy kirepüljön a kezei közül.
 - Egyél, a tiéd! - biztatta.
    Akkor a fiú beleharapott a kenyérbe. Azt a boldogságot, üdvözülést nem lehet leírni, ami áradt belőle, csupán azért, mert kapott egy darab szikkadt, üres kenyeret! Egyik apró harapás a másik után. Olyan jó nézni, hogy szinte büszke. Mintha saját kézzel sütötte volna azt a kenyeret. Mintha ő aratta volna a búzát, miből készült. Mintha ő maga hozta volna a hóna alatt egészen idáig, hogy a fiúnak adhassa.
     A kenyér másik fele visszakerült a két kis tenyér közé, a gyerek zavartan toporgott, a kerítés felé nézegetett.
 - Miért nem eszed meg az egészet? - kérdezte, de a fiú nem felelt, csak némi kétségbeeséssel kereste, merre lehetne kereket oldani.
 - Edd meg szépen, neked adtam!
      Az kényszeredetten harapott belőle egy picit, látványosan elmajszolta, a maradékot ismét a tenyere közé fogta. Az önkéntes nem értette a dolgot, és szinte haragudni kezdett a gyerekre.
 - Miért nem eszed meg az egészet? - kérdezte még egyszer, és a fiú meghallotta a hangjában az ingerültséget, mert összébb húzta magát. Pár pillanatig a két kezét nézte, aztán a tekintetét az önkéntesre vetette. Súlyos volt az a pillantás. Gyermeki ártatlanság, és az öregekre jellemző szomorú mindentudás volt benne.
 - Mert akkor holnapra nem marad semmi - súgta előrehajolva.
      Ott, abban a pillanatban fogalmazódott meg benne, amit már régóa sejtett, lelke mélyén talán biztosan tudta is, hogy ez a munka nem neki való. Más módját kell találnia a segítségnyújtásnak, mert nem bír megbirkózni az emberek szenvedéseivel.

      Sötétedett, és a zsibongó tábor elcsendesedett. Az ételosztás véget ért, a bentlakók pedig visszahúzódtak sátraikba. Az önkéntesek elmosogatták a hatalmas üstöket, majd a heti beszámolóra siettek, hogy megbeszéljék a jövő heti beosztást, és a sürgősen megoldásra  váró problémákat. Az utolsó városiak között igyekezett ki a kapun egy kisfiú is, látszólagos nyugalommal, de izgatottan csillogó szemekkel, bő, rojtos inge alatt egy csaknem érintetlen csomag kenyeret szorongatva.