Az autó valósággal suhant a keskeny erdei úton. A fák ágai jobbról is, balról is benyúltak az út fölé, eltakarva az eget, fekete fátylat borítva az utazókra. A reflektorok lidércfényként hasítottak az éjszakába, megvilágítva a kanyargós szerpentint. 
    A két utas saját gondolataiba mélyedve ült egymás mellett, a közéjük ereszkedő csöndet halk zene törte meg.
    A férfi az elmúlt különös estén töprengett. Olyan valószerűtlen volt az egész, hogy egy pillanatig azt gondolta, nem is történt meg valójában, ám élő bizonyítékként itt ül az autójában ez az idegen, furcsa lány. Eddig soha nem zavarta, hogy nem ismerte azokat, akikkel ágyba bújik. Miért is kellene? Egy kis flört, egy kis beszélgetés, aztán a lényeg, és másnap mindenki megy a dolgára. De ezzel a lánnyal nem nagyon ment eddig semmire. Olyan más, elérhetetlen. Pedig ő jött oda hozzá. Kicsit elveszettnek tűnt, ahogy próbált csevegni, kokettálni, aztán láthatóan feladta. Az egész lénye megváltozott, nem rejtőzködött tovább, hanem egyszerűen azt mondta:
 - Le akarok feküdni veled. Mit gondolsz?
    Rengeteg nőt elcsábított már, és rengeteg nő elcsábította a rámenősségével, a testével, a kisugárzásával, de így senki. Ahogy ott ült szemben vele a bárszéken, olyan visszafogott volt, hogy nem értette, hogy jöhetett ki ilyesmi a száján. Biztos volt benne, hogy most csinál ilyet először, és be kellett vallania magának, hogy mennyire jól esik a hiúságának, hogy a lány őt választotta. Igen, a nyavalyás hiúsága, na meg a kíváncsiság miatt ment bele ebbe a kalandba. Rendelt két koktélt, és jól bevált, ártatlan kis malacságokat sugdosott a lány fülébe, amitől az zavartan kacarászott.
     Most pedig itt ülnek az autóban, ahol csak a műszerfal narancssárgája nyújt némi fényt, narancssárga csíkokat rajzolva a lány ruhájára. Hosszú idő óta először nem volt biztos a dolgában, sőt, kamaszos lámpalázat érzett. Egyszerűen nem tudott szólni hozzá, nem tudta megérinteni, mint korábban a bárban, mert csak úgy ömlött felé a lányból áradó félelem. A friss levegő nyilván kijózanította, és rádöbbent, hogy még a nevét sem tudja annak a pasasnak, akinek a kocsijában ül. Nem tudta, hogyan mondja meg neki, hogy nem kell félnie. Tőle aztán igazán nem.  
    Csend lett. A cd-lejátszó villogással jelezte, hogy az utolsó szám végére ért. Néhány másodperc múlva újra kezdődött az első dal, és mintha vízből bukkant volna a felszínre, hirtelen lélegzethez jutott:
 - Hallgassunk valami mást?
     A lány összerezzent a hangjától, ami bosszantotta. Hiábavalónak tűnt az egész. Mit keresnek itt egyáltalán?Mindjárt hazaérnek, és akkor mit fognak kezdeni egymással, a helyzettel?
 - Nem, jó ez a zene.
 - Én is szeretem - mondta mosolyogva, és örült, hogy végre mondhat valamit. - Mostanában mindig ezt hallgatom, ha vezetek. Megnyugtat.
 - Igen.
    Igen. Mi igen? Mit akar egyáltalán? Nem akarhat csak szexet, ahogy mondta, olyannak látszik, aki csak szeretkezni képes.
    Észrevette, hogy a lány, óvatosan, fél szemmel őt mustrálja. Már a nyelvén volt valami ide illő vicces megjegyzés, de hallgatott. "Hát, kedvesem, ez vagyok én. Kár, hogy nem tudlak kárhoztatni, és te nem tudsz megváltani engem." Azért jobb kedve támadt attól, hogy a lány megnézte magának. Tetszeni szokott a nőknek.
 - Már itt is vagyunk - mondta, miközben bekanyarodott a kőkapun. Végre.  - Egyébként Milán a nevem.

     Az autó valósággal suhant a keskeny erdei úton. A fák ágai jobbról is, balról is benyúltak az út fölé, eltakarva az eget, fekete fátylat borítva az utazókra. A reflektorok lidércfényként hasítottak az éjszakába, épphogy megvilágítva a kanyargós szerpentint.
     A két utas saját gondolataiba mélyedve ült egymás mellett, a közéjük ereszkedő csendet halk zene törte meg.
     A lány az elmúlt különös estén töprengett. Aznap kétségbeesett elhatározás született benne, amit egy pohárka épp jókor megivott kókuszlikőr csak megerősített. Hosszas keresgélés után kiválasztott egy fekete ujjatlan felsőt, ami pont ott volt bővebb, ahol kellett, egy kis smink, és....lerogyott az ágy szélére. Az egésznek semmi értelme. De mennyivel lenne értelmesebb, ha most szépen levetkőzne, elővenné a tegnapi kínai maradékát, és egy pohár tejjel leülne a tévé elé? Találna egy jó filmet valamelyik csatornán, és eltelne az este. Ahogy tegnap. Ahogy már jó ideje. Persze felhívhatná Elzát. Elza elmondaná nem létező problémáit az új barátjával kapcsolatban, ő pedig elhallgatná nagyon is valós problémáit a tönkrement életével kapcsolatban. Jó kis program! Már hat hónapja, hogy Elza elköltözött, az idő és a távolság lassan közéjük áll, erről tanúskodik az egyre gyakrabban rájuk telepedő kínos csend.
     Új, egy kicsit ütemesebb szám kezdődött. A sötétben csak a műszerfal narancssárgája adott némi fényt. Már legalább húsz perce elhagyták a várost, és közben valami elmúlt, bizonytalanságot és félelmet hagyva maga után. Az a valami, ami eddig hajtotta, odalett, és most megint önmaga volt csupán. Ez megrémisztette. Ugyanakkor nem győzött csodálkozni azon, hogyan volt képes olyan dolgokat mondani, amiket mondott, és hogyan volt képes olyan dolgokat tenni, amiket tett. Ő normális esetben még a közelébe sem menne egy olyan férfinek, mint...mint ez itt. Egek, hiszen még a nevét sem tudja!
A kanyargós szerpentint szélesebb, egyenes szakasz váltotta fel. A férfi gyorsított. Azt mondta, hozzá mennek, de mégis hova? A szívverése felgyorsult a gondolatra, hogy mekkora hülyeséget csinált, mikor beült egy idegen mellé egy idegen autóba. Mikor is tanulja meg az ember lánya, hogy ezt nem lehet? Az oviban? Ennyit a varázslatos estéről!
     Nem tudta volna megmondani, miért ragaszkodott épp az egyéjszakás kalandhoz. Már az elnevezés is egy baromság. Már a gondolat is egy hülyeség. Persze van, akinek nem, de úgy gondolta, hogy az egy életforma, amibe ez belefér, de az ő élete egészen más. Elveszett volt, magányos, a depresszió kopogtatott az ablakán, és jól tudta, hogy nem mennek rendben a dolgok. Igen, azon a téren sem. Talán ha egy ilyen "kalandot" végigcsinál, megváltozik valami. Felszabadultabb lehet, vagy valami hasonló...
    Igen, ez így elgondolva nagyon szépen hangzik, de most itt az autóban ülve, az idegen jó ég tudja milyen cd-jét hallgatva, az idegen egy kicsit fanyar parfümjét érezve, nos, mintha más megvilágításba kerülnének a dolgok. Mert ugye, egyéjszakás kaland... Az mi is? Ez a férfi nem sokára hozzá fog érni, le fogja venni a ruháit, meg az övét is, és hozzáér, és ki tudja, miket akar majd csinálni vele. Pánik szállta meg. Számára ez a téma ingoványos talaj, és hirtelen olyan érzések fogták el, mint régen az iskolában: teljesen biztos volt benne, hogy nem fog megfelelni az elvárásoknak, nevetségessé, sőt, szánalmassá fog válni, és minden csak rosszabb lesz, mint volt. Talán el kéne mondani neki valamit...mindent; de tudta, hogy arra ugysem lenne képes.
    Csend lett. A cd-lejátszó villogással jelezte, hogy az utolsó szám végére ért.
 - Hallgassunk valami mást?  
     A kérdés olyan váratlanul érte, hogy összerezzent. Kissé följebb ült, nagyot lélegzett.
 - Nem, jó ez a zene.
 - Én is szeretem. Mostanában mindig ezt hallgatom, ha vezetek. Megnyugtat.
 - Igen. - szólt, hogy mondjon valamit. Arra számított, hogy a férfi folytatja majd a beszélgetést, de ő hallgatott.
     Lopva ránézett, és megint rácsodálkozott, hogy mennyire szép - nincs rá jobb szó - egyszerűen tökéletes. Szoborszerű arca lenyűgözte.
 - Már itt is vagyunk - mondta a férfi, és éles kanyarral áthajtottak egy kőkapun.  - Egyébként Milán a nevem - tette hozzá somolyogva.

     Az ebédlőben talált rá. Sötétségbe burkolózva kuporgott az asztalfőn. Nézte az arcát eltakaró, előrehulló haját, és azon tanakodott, tudott-e adni valamit, vagy csak elvett megint. Annyira hozzászokott a kényelmes megoldásokhoz, hogy már el is felejtette az igazi gyengédséget.
     Most oda kell mennie hozzá, és mondani valamit. Egy pillanatig szó nélkül állt mellette, majd leült egy székre.
     A lány felnézett, a nyitott ajtón át beszűrődő fényben valósággal szikráztak a könnyek az arcán. Nem értett a könnyekhez: mindig feldühítették, vagy elgyengítették.
 - Nem akartalak felébreszteni... nagy vihar van, igaz? - szólt a lány, magára erőltetett nyugalommal.
 - Mi a baj? - tette fel kelletlenül a kérdést, mert tudta, hogy úgyis fel kell tennie. Félt, hogy valami olyan választ kap, hogy "az a baj, hogy te is egy önző dög vagy" vagy "az a baj, hogy te is csak kihasználtál", vagy valami hasonlót, a pontos szavak nem is számítanak, csak a lényeg. Mert mindegy, ki mit mond, mindegy, hogy fiatalabb vagy idősebb, ártatlan vagy lotyó, szép vagy átlagos, ismerős vagy ismeretlen, mindegyik ugyanazt akarja. Gyengédséget és figyelmet. Hazugságokat. Ígéreteket.
 - Nincs semmi. Gondoltam, összeszedem magam, és elindulok, de ilyen viharban nem mertem - mondta, és szipogott. Volt valami a tekintetében, amitől furcsa érzések kezdtek kavarogni benne.
"Eddig csak rám vártál. Hova szöknél előlem? "
 - Hova szöknél előlem?
"Félsz tőlem? Viszolyogsz tőlem? Félsz magadtól? Félelem nélkül nem tudjuk meg, mi az igazi biztonság. Már én is rég nem éreztem."
     A lány aprót rándított a vállán, mintha azt mondaná, micsoda ostobaság, de közben megint legördült két könnycsepp az arcán. Ültek egymás mellett, amíg rend lett a lelkekben, és akkor a lány lassan beszélni kezdett:
 - Olyan gyöngéd és megértő voltál velem, mint még azok sem, akik állítólag szerettek. Gondolhatsz, amit akarsz, de muszáj mondanom, hogy ez az este nagyon sokat jelentett nekem. Most már várom a holnapot. Nem kell itt lenned velem. Már hajnalodik, és reggel elmegyek, de addig szeretnék itt maradni, ha lehet.
Halkult a vihar, gyengült a szél, telt az idő, de ők ezt nem érzékelték. A férfi csak ült, megdöbbenve, lesújtva, és a mennybe emelve. Lassan megértette, hogy olyan ajándékot kapott, amit - rendhagyó módon - a jövőben kell majd kiérdemelnie.