Vajon milyen Múzsa az, aki évekkel később teremti újjá az ihletet? Elaludt volna? Nem, hiszen írni írtam, de valahol a szarkasztikus szarka-én elbóbiskolt a szokásos hajnali műsor közepette, mindmegette recepteket olvasgassatok, és lássátok feleim, minden apróságokból készül. Minden nagy falat. Apró-cseprő cseperedő cserepekből. Megint és újra testet ölt bennem a salak, és átölel az édes elmúlás. Ismerős szavak, ismerős mozdulatok, ismerős gesztusok, gesztenye-gesztusok, ízes ízelt lábak, és hangyapalacsinta, mindez én. Én vagyok.

Az értelmefogyott akarat. Mindez én. Én vagyok. Újjásül bennem a részvét, önmagam iránt, persze. Kiveszem a részem az egészemből, hogy megint csak egy rész maradjak, részlet, szelet, falat, adjatok négy falat, hogy ráfoghassák, megbolondít a magány, hiszen ok kell csupán a kétségbeesett racionalitásnak, nem hiába ratio latinul, okot keres okvetlenül, okleveles paraszt.

Íme az ember, aki nem tud kilépni éráiból, és vissza-visszatér arcaiba, mint valami arcképcsarnok unott látogatója. Amerikából jöttem, mesterségem címere: Címeres Arcképcsarnok-karbantartó. Erőltetve bár, de törve nem, erőltetem magamra törött tükreimet, igen, ez is én vagyok, az is. Talált, öreg fiú, úgy van, régi komám. Ismersz, ismertek, ismerem önmagam, ipso, csak ez, csak ez létezik, csak ebben hihetek, credo in meum ego, az, latin klisé a távolból idehajlik egy őszi fával a szélben, jön Szeptember Nővér, oda a nyári pezsgés, és a kín, oda a szabadság, oda a szerelmes tinédzserek giccsparádéja, oda a vár, ha várva várod is, hogy jöjjön el újra ismét megint, ölel, ölel, ölel.

Ennyire bolond, mint én, ki vagy?

A pillanat heve nem hoz fényt reánk, fogadom a zen szavát, és ásom magam el mélyre a csendben, ahol születik a magány. Sötétben, persze, s tündöklőn, édesen.

Elmúlik hát ez is, ami örök, véges tehát a végtelenség? Hát van jövő, ami félrelöki itt is a jelent? Ki tudta volna előre, hogy létezik ez a tense? Láttam én jelent, s múltat eleget, a jövőben serdülőképpen alig hittem, hogy eljöhet egyszer, és persze nem is jön, mindig csak holnap, ej ráérünk arra még, ez a jövő nagy patopalizmusa, latin szavak magyar névből, globalizált Pató Pál, kozmopolita nemzetkarakter.

És ragad, ragad újra a boldogság, csak úgy a semmiből, mert franc sír, ha nevetni is lehet…

Dobol a zajtalanság, aludni fél a mámor, új könnyeket fakaszt, de csak a felszínről, mint mindig, mert a mély, ó, az nagyon mély, talán túl mély ahhoz, hogy gémeskúttal könnyeket erőltessünk ki. Vagy csak a vákuum túl gyenge bennem, ha nem az akarat, a sírni akarás. Mert manapság minek?

Lesz új a régiből, vagy ahelyett, oly mindegy, ha nem lesz semmi, az is csak jól jöhet. Meglehet, fáj majd, ami nem vezet előre, de ilyen, ha valami végleg elveszett.

A rímek megint, másznak be a képernyőbe, akarva-akaratlanul, emlékszünk még, milyen soká fürdik a próza, amíg mentes nem lesz minden líraszagtól? Elragad az undor, elragadó undor, már-már vonzódom hozzá, kádhoz volna kedvem lépni, és azon gondolkodni, hol bocsássam szabadjára a bennem felgyülemlett salakot. Majd jön az ihlet, minek száj, vagy végbél, ha ott a tízujjas gépelés, tíz ujjamon szakad fel a színtelen gejzír, mossa el a radioaktív hullámokat, apály-dagály a neten, ömlik a komment, csordogál a szánalom a közönség soraiból, hát nem ért meg a fiju, maradt, és nem távozik, persze olykor átadja a helyét valami „nemesebbnek”, de beáll újra nemecseknek, törékeny betűit aprítja a tájba, és saját magát evokálja büszkén, az irodalom üszke ez, a fiju büszke, érti a francokat azt a b betűt, ami az irodalom elé került kicsiny fejében, mégis érzi, külön világ, ami álmában forgatódik könyvvé, külön bi-rodalom, vonzza, ami ember. Lesz-e megint nagy kaland, vagy csak egy visszatért epizód? Csak egy hazalátogató emigráns, tékozló fiú, aki ismét lázadni készül? Lázadás-e felhagyni az idétlenséggel? Ez a haza egyáltalán? Vagy csak átutazóban vagyok megint önmagam nagy keresésében? Érdekel ez valakit?

Keresni önmagunkat, jaj! Megragadom két kezem, de mivel? Jaj, hát itt vagyok, baszd meg! Mit keresgélsz?