Nem érdekel többé: már csak Mindenmindegy Jakab a legtöbb, mi adható, mi adható, az kapható, Nemtörődöm Jakab elvihető fél áron, s úgy találom, ha nem álom, az emberben újra kapható a Mindenható. Vigyétek, egyétek, s higgyétek!
Higgyétek, a tiétek, mert az enyém ugyan nem, ugyanaz maradtam, amit oda nem adtam sose senkinek se, sem, sem nem, nem és nem. Oktonon van, öttel több a semmi ma, hiába minden ima, hibát hibára halmoz, aki ma hiszi szentül a hallgató füleket. Hallgatóim, ugyan hallgassunk el. Egy van, az is én vagyok.
Szorong bennem a gátlástalanság, érzem a –talant alant gyomromban, mert nem mozdul, ha kellene pedig, s újra pörög a lant, muzsikaszót fütyül a zörejvilágba, nevezzetek meg, közös nevezők, és számoljatok ki újra, számlálók, ó, a tört varázsa a tört varázs, oda az egész, de hisz a rész számított mindig igazán.
Merész szavam lazán heverész’, fütyül a világra, ágról ágra lobban, akár szerelmitek, ha szél porozza az istenfáját. Hervad, rügyez, csorbul, villan, elém szalad, majd elillan, ó, Cupido, szurkálj szépen, nincs gonoszabb e vidéken.
Nem is hittem, hogy én vittem egymagam a semmire, mire hármat számolt a vágy. Lágy, fúvós kíséretben ring tizenfa, így üzen ma a telni tűnő idő. Én meg csak múlok, múlok szakadatlan, leng a katlan énalattam, töltöm fel az űrbe magam, önmagam, és önnönmagam, un peu magamból, ni, edd, halál.
Áll a bál, s csak az ördög kiabál fejvesztve, hogy táncot lásson, táncot, táncot, szedjünk rendbe minden ráncot, gyorsan, hamar, idetoppan két szűz leány, belerobban egy-egy legény, tűzköltemény ördög nevet, ember könnyez, nem hiszem, hogy bánatkönny ez, ég sötétre, a függöny le, minden színész ki a bálból. Lehetsz bárhol, színpadon vagy, ez a színház de nagyon nagy.
Maszkban, sminkben, ékszerekben táncot lejt a társadalom, globalizált Afrika a fórumokon, új Rubicont ugrunk át már, arckönyvekben merülünk meg, bújunk át az oldalakon, karcolgatunk mindenféle kommentárt az Isten hegyére, gyéren összehordta csak azért is az ő népét, hogy legyen ura valaminek, legyek ura…
Ura vagyok a helyzetnek, el is készül menten e cikk, tetszik, tetszik, az arckönyvben mosolyognak falakról az emberek, ott egy fénykép, tetszik, tetszik, adj nekem egy tetsziket. Adj, bizony, mert unatkozom, hol az öröm? Hát a közöny? Ahhoz nekem semmi közöm, mégis kéri, tessen, tessen, lassan már meg sem ütközöm.
Beköltöztünk mi is mára Isten nagy pókhálójába, melyik Isten, Isten tudja, talán csak a bolond lyukba fúj bolond szél, nem belőle, hanem bele, az ember mindenfélét beszél, csak hogy értsék újra félre, hátha akkor még több bérre tesz szert, vagy több szeretőre. Ha engem is értenének, az istenek féltenének, tudná mindenki, hogy bolond, beteg, őrült gyerek vagyok, beszéljünk, hát, kommentáljuk e világot, ki nem álljuk, vagy szeretjük, közöljük, hogy nem közömbös, rajtunk van a profilköntös, itt bulizom, ott bulizom, közben mégis jól dolgozom, jelölj hát be, szeress engem, hadd lássák, hogy jó a seggem…
Izzik már a bolond segge, szél fújhatna, nem e rege, fújjon reggel, délben este, mindenki magát kereste, akárcsak, ha nem létezne éppen önmagában bárki, Sade márki megtanítja, pornózás az élet titka, Gandhi, Buddha, mind csak tanít, a mindenit megtanítja, annyi hát a dolog nyitja, kövessük, hát, lelkesen, de nem itt, hanem Twitteren…
|