Rongyokba tekerve találtak rám,
-lehettem ennyi- mutatta anyám.
Hosszú évekig ringatott mígnem,
emberré lettem s így hagyott itten. 

Nem volt Ő szülőm én sem a magja,
vérünknek nem volt, közös patakja.
Vonásunk még csak nem is hasonlott,
rokonságunk tán égtől való volt.
 
Szunnyadta álmát, riadt sírásra,
ágyamnál termett első hívásra.
Ételből mindig legjobbat kaptam,
annyit evett Ő, amit én hagytam.
 
Felnőtt fejjel lásd, köszönni jöttem.
Lelkem ölelő, mint nyugvó földed.
Simítom arcod, e hideg fejfát.
Hálából gyújtok érted most gyertyát.