Sikítás, a szél hoz valami kesernyés ízt, Lüktet a fejem, térdre rogyok, valaki sír. Megremegek, oly elviselhetetlen a fájdalom, szebb napokért nyúl a kezem, de csak múlt van ott.
Sötét napok, szomorú valóság, máig bennem él De mellém lép egy angyali lény és szemeim letakarja egy kéz, A fájdalom múlik, remegés sincs már, álmok közé hullok, Mert az szebb, mint a valóság, valaki szerint gyáva vagyok, Hogy elmenekülök, de ő nem élte át azokat, amiket én, Vagy erősebb, de én nem vagyok más, mint egy gyenge lény.
Kezeim gyengék, lelkem romokban, de az angyal álmaiban, Minden oly szép, nem akarok többé felébredni, hogy ártsanak, A sötét, láthatatlan árnyak, kik születésem óta követnek A sikítás is dallá szelídült, nem érdekel többé értéktelen életem.
|