Emberi szennytől megfeketedett köveken botorkálok. Éjszakába fordult céltalan bolyongásom. Erőtlenül támolygok, fájdalmaimtól mégsem kiabálok. Nehezen veszem a levegőt, tova szállt már minden álmom. Remeg a kéz, ez is csak egy újabb tünet, senki sem veszi észre, már senki sem szeret, Némán ülök és penge villan a kézben, üres szemmel nézek, úgy ülök a tócsa vérben. nyugszik a testem, múlik a remegése, ismeretlen már szinte minden lelki béke érzete. Fájdalmas érzés karomnak hegi, de tompítják legalább lelkemnek sebeit, Lassan alvadni kezd vérem a seben, úgy fogom fel újra a szörnyű jelent.
2010. október 20, Miskolc |