Egyoldalú telefonbeszélgetés

(2007.júlis 5-én délután Horváth-Hoitsy Edittel) 

— Hogy hogy vagyok? Haldoklok csendesen…
Szemem előtt hol sárga villódzás
Hol fokozódó homály jön velem.

— …………………………………….

— Tudom, tudom… … de ez valami más!
Oly ismerős és mégis idegen,
különös, hogy nincs benne rémítő,
csupán nyugalom… semmi félelem.
Gyönyörködtet is, s vonz ez az erő,
vonz, beszippant, én meg csak engedem…

— ………………………. 

—Hiszen mit is akarhatnék még itt?

— ……………………………..

— Igen. Igaz! Írhatnék még sokat…
verseket, meg… Ugyan! Kinek számít?
Néhányotokhoz köt csak gondolat…

— …………………………….

— Ne gyere! Gondolj rám, aki voltam!
Ne akard látni ezt a vén testet!

— ………………………….

— Légy önző! Ha most vigasztalódtam
tőle, s az árny a fény még elenged…

— …………………………….

— Ó! Már ebben a testi valómban
idegenként élek minden percet.
Ütemet vesztve ráng ez a vén hús,
e valamikori testi szívem,
s az a másik oldal egyre csak húz,
gyönyörködtet is, s érzem határát,
s nem bírom vinni már tovább magam,
e vén lélek engedetlen vázát…

— …………………….

— Visszarángatnál? Tudom magányát,
s félek, mi lesz vele, ha nem leszek…
… minden csak neki terheli vállát,
itt nincs férfi, csak szertelen gyerek…

— …………………….

— Látom, önző vagy. S ez most jól esik.
Meg az, hogy hazug szóval nem ígérsz
jobbulást… … Akarom. Hátha segít,
mint annyiszor… de tudd: kín csak e lét!…

— …………………………..

— Tudom. Tudom… Most ez valami más…
… oly ismerős és mégis idegen,
… csak bíztass, hogy írjam majd meg… S meglásd!
… de vonz, beszippant… én meg engedem…