Fehér folyosón várnak hófehér lelkek, izgatottan figyelnek, mikor jöhetnek? Lebegnek le és felfelé szállnak, egymással pár szót sebtében váltnak. - Te hová mész, s Te kié leszel? E világra Te is ma érkezel? - Én övé ott, kinek piroslik orcája, kinek ráül a hold haja bársonyára. Íriszen kelt gyöngyein engem lát. Tudom! Hozzá jöttem most, Ő lesz az Én otthonom. S a fehér lepkék egy pillantás alatt, suhannak szobákon átszelnek falakat. Olyan a röptük, mint tündérek körtánca, lényük rávetül ágyakban fekvők arcára. Hirtelen egyikük kiválik a körből, félelem könnye fakad szemének tükréből Sötét helyre került, hol van már keze lába, piciny lelkének felpezsdül vére folyása. Ijedsége aztán apadni kezd hamar, mikor szívét hallja annak, akin hasal. - Ő az, megérkeztem, hisz hozzá indultam, kivel hónapokig együtt álmodoztam.
|