Ködbe veszve

Baktatóra fogtam már dalom.
A régi ének futáshangja
elcsuklik torkomon.
Bár visszhangja siklik dombokon
félénk, nem szorgos, mint a hangya.

Bábja barna, fekélyes kelés.
Engem mar nyughatatlansága.
Értelme tévedés,
volt nedvek birtokában kevés,
mára számat nyalja tisztára.

Pedig hűlt csókja: - minden kotta!
Bolygók koccannak össze bennük.
Pernyetűz, halomra
dobált rozogaének lomha,
angyalsikoly kísér felettük.

Szebb hangokkal kélt világra föl
hörgőn, amikor megszületett.
Az Úr csípett fülön:
anyám kedvesen vitt a ködön
mondta, jó, hogy sír ez a gyerek.

Nyállal köptem méhe sós ízét,
hogy magamra találjak végre,
de elveszett hitén
bolyongott, hurcolt, lázzal kimért
jósággal gonoszságtól féltve.

Az elszakadás munkát adott
s lírát, dobogó szívveréssel,
füvet borzongató
dalával, kertemben hallgató
öngyilkos madárseregéllyel.

A szerelem is úgy ért utol,
mint Renoir isteni ujja:
arcképcsarnokokon
fürdőzők, nyitott blúzok, aktok!
óh, hogy érint’ném ma is újra.

Verseim, már hűlt betűhalmaz:
suttogva didergő sóhajok.
Tőlük nyugton alhatsz,
hisz’ ahogy köd szitál a parkban;
szétterülnek akkor a bajok.

S ha álmodat egy kósza lélek
messzi szféra-zenéje lengi,
a Föld, ahogy éled,
zsúfolódik a csönd. S én téged
hívlak, de nincs mögöttem senki.