Az állomáson még magadhoz öleltél,
Én álltam ott, mint kopár fa a téli éjben,
Kiáltottam volna, de már nem figyeltél,
Vonatod sikítva tűnt el a semmiségben.

Fagyott csönd gubbaszt a kihalt peronon,
Mögöttem szétgurult éveket hord a szél,
Elmúlt pillanat reccsen a bokrokon,
Nem rég ajkadon égtem, de újra elmentél.

Lassan lépkedek, elmém nyomodba ered,
Szárnyat bontok lelkem ringó képzeletén,
Én álmokat fonok némán, és vakon veled
Egy percért, az idő végtelen kerekén.

Kályhám fáradt lángja miatt fázom tán,
Szelíden magamba görbülök, mint aki fél,
Még keresem itt léted morzsáid talán,
Valamit még találok, de újra elmentél.