Meghalt ! Emberek sikítsátok a fáradt, szenvtelen világba
üvöltsétek fennhangon, zokogjátok tele a légkört vele
nincs többé, pedig volt, itt hagyott minket mindhiába
nevével, képével, hangjával és illatával fáradt szívünk tele.

Meghalt ! Oly hirtelen, melege még itt párolog a szobában
árnyékát élesen még visszatükrözi a letakart kopott tükör
ahogy távozott, csendben köddé vált a szürke homályban
kihűlő testét még koszorúzza és ezüstbe vonja rút bűvkör

Meghalt ! Pedig úgy élt, ahogy az örök jóktól megszokott
csendben , rózsaszín fátyol mögé vonva egyszerű életét
nem volt léha, balga, együgyű, esztelen sőt nem is lopott
magát adta, őszintén és nyíltan, cserébe elvettétek mindenét.

Meghalt ! Hogy fájjon a hiánya, hogy érezzétek milyen volt Ő
átérezzétek az üres helyet, hogy nincs és nem is lesz többet
szenvedjetek, burkolja szürke félelembe szíveteket egy nagy kő
sírjatok tele emlék dallal, pátosszal, hajbókolva eget s földet

Meghalt, pedig Ő élt igazán és értetek élt ha ez számára vigasz
most körbeálljátok, virágozzátok, fejfáját tagoltan olvassátok
eljöttetek mind a hírre hogy megnézzétek a fekete gyász igaz
földet szórtok két marokkal , saras, mocskos ütemes koppanások.

Meghalt ! Emberek vonyítsátok artikulált hangon a világba
szűköljetek félelemmel, a részvétet nyilvánítsátok Nekem !
Nincs többé, pedig volt, de benneteket is elhagyott hiába
megöltétek, vérét vettétek, nincs többé! Ó meghalt a szerelem !