Hold telten tündökölt az ég tetején, éjfél is múlt már, mikor az elhagyatott szentély ajtaja halkan nyikorogva kinyílt. Egy lány lépett be rajta, óvatosan visszacsukta az ajtót, majd beljebb ment. Csillagok érdeklődve figyelték apró ablakokon át esetlen lépteit. Az arcán a fáradtság vájt mélyutakat, szeme zavarodott volt és öröké szomorú. Keze remegett, de nem a hidegtől, bőrén vágások nyomai, mintha belső fájdalmait, külsővel akarta volna csillapítani. A szentély közepén állt meg, lassan letérdelt és maga elé, egy kört rajzolt a porba, majd lassan beszélni kezdett a sötétséghez. Szava akadozó volt, már-már érthetetlen ismételgetés:

„Térdelek a semmi közepén, kilátástalan a helyzet... Szeretek, de engem nem szeretnek viszont, kész vagyok elfogadni, de nem tudom. És hétköznapok gondjai is rám borulnak, a jövőm is kilátástalan… Sírnék, de nincsenek könnyeim, vállam a sok súlytól, mellkasom az ürességtől fáj. Őrlődöm, jobb lenne meghalni, de nem tehetem, tovább kell mennem…

Kitörnék szívesen ebből a gyomorból, szeretném látni a fényt, de állandó kudarcaim mindig visszalöknek. Vért köhög fel haldokló szívem, tán jobb is lenne, ha meghalna, nem éreznék többé semmit, főleg fájdalmat nem, ami mindennapjaimat árnyékolja be…

Soha nem bántam, ha valamit nem tettem meg, mindig csak azt, amit megtettem. Cselekedeteim, szavaim, kudarcaim. Nem lehet engem elfogadni. Változni akarok, már oly sokszor próbáltam, de mindig visszatérek ebbe a túlérzékeny, szeretet hiányos valamivé, akit sokáig nem viselnek el az emberek, az a dolog, ami csak én vagyok, de nem akarom, hogy ez legyek…

Mert én mindig mikor új lehetőség jön, belekapaszkodok, és próbálkozom, de mindent elrontok, minden kicsúszik talpam alól és mélybe hullok... Elegem van már, elég volt a fájdalom, kérek én is szebb napokat, igaz barátokat, siker élményeket, de szerelmet nem kérek, mert most mást szeretni nem tudok, bár biztos, hogy ő vissza nem jön soha, de reményem örökre megmarad…

Akkor is, amikor legsötétebb minden, mikor őrült görcsök rángatnak a pokol legmélyén, s már senki nem gondol rám... Nem marad semmim, csak a reményem, ami folyamatosan fojtogat, mert nem teljesül... Szeretnék változást, olyan jó lenne, s már annyiszor próbáltam, vége mindig az lett, hogy egyedül maradtam, sok új kudarccal és sebbel…

Sorsom nem lehet csak a fájdalom, bár amióta csak eszemet tudom, csak az ért. Nem tudom milyen, ha valaki tiszta szívből viszont szeret. Nem tudom mi az, hogy otthon, édes otthon. Nem tudom, milyen az a nap, amikor nem létezik fájdalom…

Jobb lenne, ha boldog lennék, csak erre nem láttok esélyt, vagy elmúlnának érzéseim, s többet nem éreznék semmit, vagy jobb lenne, ha én elmúlnék, úgy legalább másoknak nem okoznék több gondot…

Olyan rossz, hogy öröké, csak én vagyok…”

A szóáradat, ahogy kitört, úgy is múlt el, egy ideig visszhangot vert a csendben, majd elhalt. A falak megsírni kezdtek, a fájdalom, amit magukba szívtak apró cseppekként gyöngyöztek rajtuk, sírtak a lány helyet. Aki időközben zsebéből elővett egy fonnyadt rózsaszálat és a rajzolt kör közepére rakta, majd felállt, és hátra sem nézve a szentélyt otthagyta.

Évekkel később, egy hideg téli napon, az elhagyatott szentély ajtaja, halkan nyikorogva kinyílt. Egy nő lépett be rajta, óvatosan csukta vissza az ajtót, majd beljebb ment. Arca sápadt volt, szeme szomorú, fázott, de keze nem attól remegett. Lassan vezette végig tekintettét, a helységen. Figyelme el-elidőzött néhány véseten, némán járta körbe, már szinte ráborult a csend, amikor valami roppant a talpa alatt. Megnézte, s látta, hogy egy elszáradt rózsaszál. Térdre borult, a virágcsonk köré egy kört rajzolt, majd a sötétséghez, suttogva így szólt:

„Még mindig, csak én vagyok.”

//Cseng a csend,
álmod betemet,
de álmatlan éjjeleken,
tested meztelen.//