Na, az úgy volt, hogy karácsony után nálunk kötött ki az összes gyerek. Vagyis az öcsém három gyereke, a húgi öt gyerekéből három, és az én négy gyerekem, az annyi mint tíz gyerek. Én reggeltől estig csak mosogattam, meg etettem őket, de azért jó volt látni, ahogy nevetgélnek, meg játszanak és felfordítják a lakást. A Favágónak természetesen dolgoznia kellett, úgyhogy szerdán este visszavittem a húgi gyerekeit Biatorbágyra, így csütörtökön estére maradt, hogy az öcsém gyerekeit is visszaszolgáltassam. Ők Sátoraljaújhelyben élnek, úgyhogy azt okoskodtam ki, hogy ha este hazajön a Favágó, akkor leviszem őket Miskolcra és majd onnan mennek haza vonattal. A Favágó tud tankolni a munkahelyén, úgyhogy egy teli tank benzinnel Miskolc még megjárható, és ugyebár, így karácsony után muszáj spórolni a kiadásokkal, meg egyébként is: vissza kell érjek reggelre, hiszen a Favágónak mennie kell, mert valakinek dolgoznia is kell ebben a családban. Mondanom sem kell, a Favágó csak későn ért haza, úgyhogy Miskolc esélytelen volt, de Szerencsen még elértük az utolsó vonatot. Odafele Olcsi vezetett, az öcsém fia, akinek nyár óta van jogosítványa, úgyhogy, gondoltam, itt az alkalom, hogy gyűjtse a kilómétereket, ami a rutinhoz kell. Na, alkalomban nem volt hiány, mert volt minden: köd, meg hó, de Olcsi fegyelmezett volt, igazán biztonságban éreztem magam mellette, látszott, hogy élvezi a vezetés minden pillanatát. Fél tizenegykor aztán feltettem a őket a vonatra, és indultam vissza Fehérvárra. Szeretek egyedül vezetni, elvagyok a gondolataimmal, énekelgetek, de most kicsit fáradt voltam, a Kossuth rádióra vágytam, mert ott mindig lehet érdekes dolgokat hallani. Az a nyomorult rádió azonban nem akart bekapcsolni.
Na, jó. Marad a csend. Alig voltak az úton, lassan fogytak a kilóméterek. Sokszor megjártam már ezt az utat, a miskolci felvezető szakasz kivilágítva, tisztára, mint Belgiumban. Tavaly Bogyóval stoppal jöttünk a Barlangfürdőbe, aztán visszafele órákig álltunk az M3-as elágazásánál. Autópályán stoppolni kész rémálom, de ezt ugyebár sokan nem tudják és jótevőnk, még mielőtt észbe kaptunk volna, már felhajtott az autópályára és ott közölte velünk, hogy a nyíregyházi elagázasnál szeretne kirakni minket.
Á, nincs kedvem most nosztalgiázni! Akkor nyár volt, ömlött a meleg, most meg hideg van és hó mindenütt. Álmos vagyok és a kilóméterek nem akarnak fogyni. Nem igaz, hogy nem lehet megcsinálni ezt a nyomorult rádiót! Annyira klasszikus! Minden filmben a rádiót baszogatják, mikor megtörténik a baj. Szinte láttam a saját filmemet, de képtelen voltam engedni a technika ördögének. Kell legyen valami gomb, amit ha megnyomok, akkor megszólal ez a vacak. Hirtelen, mint egy kép, beugrott a hármas kilóméterkőt jelző tábla. Három... Három... Persze! Az elágazás!
Felkaptam a fejem, és ott volt előttem ék alakban a szegélykorlát. Nyíregyháza, vagy Budapest? Ez lett volna a kérdés, ha korábban eszmélek, de már csak lenni, vagy a nem lenni maradt. Lenni! Persze, hogy lenni! Kaland az élet - Budapest! A szegélykorlát megfogta a havat, belehajtottam a hóbuckába. Tudtam, hogy innen kezdve az égiek kezében vagyok. A kocsi megpördült, semmit nem láttam. Havas lett minden körülöttem. Tehát itt a vég. Itt a vég, amit annyiszor akartam. A kocsi balra billent, aztán jobbra, én csak kapaszkodtam a kormányba. Most félnem kellene, de nem félek. Gyönyörű ez a hó, kaland volt az élet, és így befejezni, ilyen fehéren... Meg vagyok hatva. Igazán... Ezt meg sem érdemlem. Vajon mi van a halálon túl? Olyan kíváncsisággal figyeltem az eseményeket, mint egy gyerek. A műsor csak néhány pillanatig tartott, épp csak sikerült elmerülnöm benne. Még az életem filmje... Hé, még azt le sem pergettem! Vagy az majd később jön? A mentőkben? Jaj, a mentős változat nem lenne igazi, de ugyebár nem voltam abban a helyzetben, hogy nagyon válogatni tudtam volna. A darab véget ért. A kocsi megállt, nekem hajam szála sem görbült.
Ezt nem hiszem el! Nem haltam meg? Most mi van? Ennyi volt? Nem, ez képtelenség, hiszen megcsúsztam az autópályán. Legalább száztízzel jöttem, az ilyesmit nem lehet csak úgy túlélni! Olyan szép volt az a fehérség! Készen álltam, kíváncsi voltam, és akkor kiderül, hogy ez is csak egy újabb kaland volt?
Na, jó, na, jó. Szóval akar tőlem az élet valamit. Akkor nézzük mi történt. Egy kerítés mellett találtam magam, út meg sehol. Semmi sem tűnt lehetetlennek. Átszakítottam volna a kerítést? De a kocsinak szinte semmi baja. Az eleje egy kicsit elmozdult, de a motor beindul. Király! Legalább nem fagyok meg, az most már biztos, mert azt mondanom sem kell, hogy kabátot nem hoztam magammal. Tehát: az a kérdés, hova tűnt az út? Nagyon rejtélyes dolog ez az életbenmaradás! Itt van egy kerítés, egy működő autó, de út sehol. Előttem egy óriási árok, azon képtelenség lett volna csak úgy átrepülni. Jaj, nem lehetek ilyen hitetlen! Semmi sem képtelenség! Itt vagyok, élek, mit akarok még, hogy hinni tudjak abban, hogy semmi sem lehetetlen?
A nyomok... Hát, persze! A nyomok. A nyomokon kell elindulni. Nézem az árkot - semmi. Tehát repültem. Jaj, mindig is repülni akartam! Imádom az életet, ahogy a vágyaimat valóra váltja! Mindig az van, amit én akarok és mégis - az élet valahogy képes úgy rendezni, hogy csak ámulok. Basszus! Micsoda író! Ha én tudnám így csavarni a szálakat! Meg akarok halni, és erre tessék: tálcán kínálja a halált, de aztán kiderül, hogy csak játszott velem megint. Azt akarja, hogy éljek. Sőt! Már kezdem sejteni, hogy itt még ettől is többről van szó: azt akarja, hogy szeressem. Az élet azt akarja, hogy viszont szeressem. |