„Haldokló világ, nyomorúságos élet,
lelkemből titeket most kirekesztelek,
fájdalom járja át testem,
majd visszhangot ver az üresség.
Így most könnyebb elviselni,
azt, amit elfogadni nem tudok.
Végtelenbe száműzött keserűség,
láncra vert reménytelenség,
kétségbe esés szája betapasztva,
a félelem a sarokba zavarva.
Most hagyjatok békén mind,
mert veletek nem lehet élni.”

Épp nagyon maga alatt volt, egésznap nem csinált semmit, csak az ágyában egy párnát ölelgettet és oly ember nevét suttogta, aki többé nem akarta látni.

„Kérlek, bocsáss meg. Kérlek, szeress újra belém. Nem tudok, nélküled lenni. Kérlek, gyere ide és ölelj át. Mondd újra, hogy szeretsz, de az is elég, ha csak megbocsátasz, csak beszélj velem.”

A szavakat senki sem halotta, homályba vesztek. Percek, órák teltek el eme fájdalmas vergődésben. A nő csak vegetált, szánalmas látvány, de senki sem volt ki kereste volna, ki megnézte volna. Reményét ezerszer elvesztette, de igazán soha nem engedte, hiába tudta, ha csak harcolna, csak még rosszabb lenne, bár épp nem lehetett rosszabb.

„Ne keress többet.”

Rövidke üzenet, ami érkezett, de a nő agyába égett. Nem látott a fájdalomtól, szenvedett. Már a halál gondolata környékezte és halvány szikrák az örültségből a szemében. Próbálta feldolgozni, próbálta elfogadni, de mind annyiszor csak a férfi arca és neve jutott eszébe, meg a hiány, ami elképesztő fájdalomként robbant belé…

Aztán egy telefon: „Gond van a szerződéssel, új kell, de holnapra.”

Most mit tegyen? Ő nyomtatni nem tud, aki eddig e téren segített neki azt írta, hogy többet ne keresse. Nem gondolkodott, felhívta, de kinyomták, így írt egy mailt, hogy nagyon fontos lenne, de arra sem válaszolt. Így már biztos volt, hogy minden remény elveszett. Végkép összetört és szíve üressé lett, majd felkelt, hogy keressen egy helyet, ahol nyomtatni lehet…

Csak azt nem értem, hogy a remény miért nem döglik már meg?
Hisz láthatta minden tökéletesen esélytelen… miért kínoz még?