Ő volt a tökéletesség,
a sugárzó fény,
aki mindig ad erőt és reményt.
Csillag volt, ki lejött közénk,
de semmi sem tarthat öröké.
(Pedig úgy szeretném.)

Közölte, hogy már nem szeret
és elment…
Azóta itt úr a Csend,
és az árnyak visszatértek,
megbüntettek, mert mertem,
s olyat éreztem, mit még soha sem.

„A miénk vagy.”
Hangoztak súlyos szavak.
„S többé ki nem juthatsz.”
A pár hónapos szabadságom miatt, kínoztak.
„Mert kiszabadítani, csak ő tudna,
de tudjuk, soha többé nem jön vissza.”

Ezt tudom én is, de mégis reménykedem,
az arcát a csillagok közt keresem
szél suttogásában kutatom nevét
s a homályban könyörgök érte,
hiába tudom, hogy minden perccel,
csak egyre messzebb lesz.

„Nem jön vissza, felejtsd el”
Üvöltötte a sötétség
és a könnyeim egy ládikában,
kórusban zengették.
„Tudom.”
Csak ennyit mondtam.

De abban benne volt minden,
végtelen űrtől kezdve,
a semmi poráig.
S az árnyak csontos kezétől,
fuldokló lélek utolsó vergődése.
Majd valami lecsapta az áramot.

Sistergés, füstfelhők,
éget bőr és hús szag
szemekből kihunyó fény,
nyál cseppek a talajon,
már semmi sem olyan, mint rég,
valami történt…