Egy napsugár végigsimogatta a szempilláimat, egyenként. Így keltem, és igazán boldog voltam. El tudtam volna heverészni egész nap. Persze ezt nem tehettem.
Lassan, mint egy gonosz pók megjelent. Megjelent és hálót szőtt körém a tegnap. Valakit örökre elvesztettem. Meghalt szegény. Számomra biztosan. Elvitték.
Hiába könyörögtem, vetettem be mindent. Reggelre eltünt. Pedig nagyon szerettem.
Sokszor tanultunk együtt. Elmondhattam neki mindent, nem beszélt. Sokat nevettem vele. Jó volt hozzám, szeretett. De elvitték.
Zoli volt a neve, de néha csak pajtikámoztam. Ha írhatnék neki!!! De nem tud olvasni. Meghaladta a képességeit. Anya eladta. Annyit mondott, hogy sok a gond vele.
Pedig rendesen gondoskodtam róla. Etettem, itattam, tanítottam és takarítottam utána. Hát ez van. A felnőttek valahogy mindig az egyszerűbb utat válaszják.
Zolinak, az én Zolimnak, már új gazdája van. Anya szerint a papgájok hamar felejtenek.
De én nem hiszem. Mert Zoli hazarepült. Itt rejtegetem a szekrényben... Már nem engedem el.