Egy álomvilágba léptem.
 Itt én voltam minden,
 a Jó és a Rossz,
Minden és Senki.
Nem gátolt semmi,
szabadon szállhattam,
ölhetem, pusztíthattam,
de teremtettem is.
Néhány néma fát,
kik körülöttem álltak,
mint bíróságon a bírák.
Elítéltek teremtményeim.
S magamra hagytak.
Néhány esőcsepp ült a vállamra.
Zokogtak a folyók…

Egy álomvilágba léptem,
nem voltam ott semmi,
de gyönyörű volt minden,
a hegyek, az erdők,
nem üvöltött velem senki,
s nem is ítéltek el.
Elbújhattam ide,
ha fájt valami,
soha senki meg nem lelt,
nem is kereset.
A nyugalom szigete volt,
de nagyon magányos voltam,
csak néhány esőcsepp ült a vállamon.

Egy álomvilágba léptem,
ahol meg volt minden,
boldogság, szeretett,
de nagyon féltem,
mert én nem voltam senki,
még is minden jónak tűnt,
kezdtem reménykedni,
s mikor megtudtam,
hogy csak álom,
megszakadt a szívem
s a vállamra ültettem
néhány esőcseppet.

Egy álomvilágba lépetem,
ahol én voltam a gonosz,
de voltam valaki,
akinek voltak értékei,
féltek tőlem, sokakat megöltem,
nem főnők voltam,
hanem magányos farkas,
profi gyilkos, ki ha kellet ölt,
ez a jellem volt legközelebb valósághoz,
még is oly távol tőle,
hogy sokszor ide menekültem.
Hisz itt értem valamit,
itt voltam valaki, kit elismertek,
de itt nem ültek vállamra,
az esőcseppek.

Egy ideje nincsenek álmaim,
nem tudok menekülni,
nem tudok elrejtőzni egy más világban,
a valóság rabja lettem,
és az ütéseké, amiket okoz nekem.
Én választottam ezt,
vagy is inkább a gyógyszerek,
mert az nem volt jó,
hogy két világ határán lebegtem,
s az álmaimat valóságnak véltem.
Remeg a kezem,
még csak az első stádium,
a sarokba nézek, bár tudom,
hogy nincs ott senki,
hisz egyedül vagyok,
meg az a néhány esőcsepp,
akik ülnek a vállamon.