SZERELMES VERS HELYETT
        
   
Nem írhatok én már szerelmes verset neked,
Mint ifjú titán kit fűt még a nagy érzelem,
Így túl a nyolcvanon nem illene hozzánk,
S félek nevetség tárgya lenne miatta vén fejem

Olyan ez mára mint a hamvadó parázs,
Mely izzik még alul, de lángja már nem ég,
Valami éghetőt kéne rakni a tetejére,
Hátha élesztgetve felgyulladna még.

De hát így is szórja még a melegét,
Segít bemelegíteni a meghitt kis szobát,
Ahol lassacskán tenek hosszú napjaink,
Hova minket a kor és a  gyengeség bezárt.

Ha kezed a homlokomra téved olykor,
Mint régebben, most is oly meleg,
Simogatása mos is jólesik még,
De azt is érzem kicsit már remeg
  
Pedig e  melegből másoknak is kell,
Hiszen itt van körülöttünk a család
Segíteni keveset tudunk már nekik,
De sorsuk fordulása nekünk is gondot ád.

Bejön hozzánk a nagyvilág is, ha kell.
Szobánkba hozza azt is a technika,
Választani lehet hírt, hitet és pártot,
Eldönteni azt is kinek van igaza.

Csukott ajtó mellett nyitva még az ablak,
Látszik, hogy alakul ott kint az emberi lét,
Vigyázzunk hát gonddal, ne hagyjuk kihülni
Hamvadó parazsunk megmaradt melegét.

2o11  február.