Én kérem, most nem akarok helyesen cselekedni. Belefáradtam már abba, hogy mindig helyesen cselekedjek. Igaza van Dosztojevszkij úrnak, ha mindenki helyesen cselekedne, akkor a végén olyanok lennénk, mint a zongorabillentyűk. Akar a fene zongorabillentyű lenni! Én egyéniség akarok lenni! Különbözni akarok a többiektől, mert különben honnan is tudnám, hogy én vagyok én. A végén még azt hihetném, hogy valaki más vagyok. Ez kérem, baromira nem az Ego. Ez maga a törvény. Az ember törvénye. Másnak kell lenni, hogy önmagunk lehessünk. Ennyi az egész.

Szóval, én elhatároztam, hogy nem nyugszom bele a sorsomba. Tudom, hogy ez roppant nagy ostobaság, de mint már fentebb is említettem, ez egyáltalán nem zavar. Ha önöket zavarja, az nem az én problémám, azt oldják meg maguk.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az lenne a helyes, ha a lehetségest választanám a lehetetlen helyett. A lehetséges persze, csak az Önök számára lehetséges, mert Önök nincsenek az én helyemben. Ha az én helyemben lennének, azonnal tudnák, hogy a lehetséges abszolúte lehetetlen. Csakhogy nincsenek az én helyemben, így úgy vélik, hogy a lehetséges az lehetséges. Már megbocsássanak, de törődjenek inkább a maguk dolgával. Én pontosan tudom, hogy a lehetséges lehetetlen, mert én az én helyemben vagyok.

A lehetséges - jelen esetben -, pontosan azt jelenti, hogy élhetnék úgy, mint egy zongorabillentyű. Lehetnék egy hangszer része, aki arra vár, mikor ütik le, hogy végre hangot adjon az érzéseinek, és ha történetesen nincs olyan szerencséje, hogy ő lehessen középen a Cé, akkor ártatlan fehérséggel mosolyog a többi billentyű között, hogy véletlenül se rontsa el a játékot. Hát, nem kérem. Én maga a hangszer szeretnék lenni! Merészebb álmaimban maga a dallam. A dallam, amelyről senki nem tudja, honnan jön, de egyszer mégis betölti a teret. Egy pillanatra lelassítja a lépteket az utcán, elnémítja az üres fecsegőket, akik döbbenten tapasztalják, hogy van valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan a világon, aminek nem lehet ellenállni, mégis - van. Ott van bennük. A dallam, ami nem tudni, honnan érkezett, de megnyugvást hoz, békét és pillanatnyi hitet. Ott állnának szoborrá merevedve az emberek, de még akkor sem hinnék el, hogy a dallam: közös. Képtelenek lennének elmondani, miért halkultak el, mitől lassították le a lépteiket, csak zavartan hagynák, hogy dallamként betöltsem a teret. Most őszintén. Mondják meg! Lehet ettől nagyratörőbb és ártatlanabb vágya az embernek, minthogy dallam lehessen? Belső élménnyé válni. Ehhez kérem, nem elég zongorabillentyűnek lenni! Ehhez dallammá kell válni. Be kell tölteni a teret, hogy aztán az emberek zavartan körbetekintve legyintsenek: hja, csak képzelődtem! Micsoda abszurd! Még, hogy kilépni a térből és az időből! Hiszen rohannom kell. Vár rám a végesség. Az idő pénz és nem áll meg. Csak illúzió volt az a dallam. Csak az enyém...

Zavartan lesütnék a szemüket, mint akik rajtakapták egymást, valami féltve őrzött, nagy titokra való rácsodálkozásban, aztán sietve továbbmennének, amitől persze semmivé válnék, mert másképp nem lehet. De nem ez az ember tragédiája. Ez a zene ünnepe lenne a hétköznapok felett. Dallamként hagyhatnék valamit magam után, ami egy zongorabillentyűnek sosem adatik meg.