Csak ültem, s jöttek a hírek,
már az elsőnél megakadtam,
többit már nem hittem el.

El voltam foglalva azzal,
hogy még mindig rabságban tart
és el nem ereszt az érzés,
exem iránt, ki már nem szeret,
és soha vissza nem tér,
és én még is az ajtót nézem.

Amin ő nem jött, de jöttek a hírek,
zokogó párok, gyerekek, barátok
s én csak döbbentem néztem
olyanok jöttek hozzám vigaszért,
aki előtte leköptek, de én adtam
és vettem vállamra fájdalmakat.

Ismerősöket vesztettem el,
tán nem voltak a legjobbak,
de elmentek, sírok nőttek
temetőben, s könnyek csorogtak
arcokon, enyémen nem,
én csak remegtem,
s nem fogtam fel dolgokat.

Hétköznapokban is egyre többet vétek,
és kik nap közben illedelmesen köszönnek,
s tán még érdeklődve beszélnek,
délután az utcán rám se néznek, elkerülnek.
Egy társaságból kitagadtak,
jó barátok hátba szúrtak,
de én még is csak azt nézem,
mikor hív ő újra engem… soha,
s bár voltak kik próbálkoztak,
de kopár lelkem befogadni őket képtelen.

Aztán hívtál engem, hogy segítség kell,
én ott voltam és segítettem,
ápoltam lelkedet, és titokban te is
az enyémet.
Aztán egy nap közölték, hogy mily ronda vagyok,
és az elhúzódó betegségeim eluralkodtak rajtam,
megkaptam többektől, hogy nyűg vagyok,
és csak gondot okozok létemmel,
engem hibáztattak mindenért,
s végül jött a hír, már te sem vagy.

Végtelen kopárság, száraz eső cseppek,
üvöltő sivárság, földbe gyökereztek a kövek,
megremegett az ég, fénytelen villám vonyít,
eluralkodott a káosz, sok féreg féregirtót írt.
Csepegnek, vércseppek, vér, vér folyam,
de én csak ülök némán és bámulok a semmiben,
nem tudom felfogni, tán nem is akarom,
az én világomban ma még, senki sem halott.