Persze, persze. Megyek is. Na. Azt hiszem esik. Igen. De hol az ernyőm? ...Ja! Megvan. Hát itt figyel a kezemben.
Miért nem tudok normális lenni? Egyáltalán... Biztos, hogy nem vagyok normális? Mi a normális? (Na jó,tuti nem én, de mégis mi, vagy ki?)
Ki az etalon normális témában?
Na tessék. Itt filozofálok, miközben elázom.
Na, ez például jellemző. Nicsak. Hello. De helyes kiskölyök! Igazi gyerek. Szöszi haj, kék szem, maszatos arcocska, szégyenlős vigyor. Igazi kópé lehet.
Bár lehetne egy ilyenem. De nem adott ilyen ajándékot az ég. Már nem is fog.
Hova adna? Hatvankettő vagyok! Ráadásul meddő. Persze ott van az örökbefogadás. Lett volna. De férj nélkül...
Amikor megtudták, hogy nem lehet gyermekem, sorra mondtak viszlátot. Pedig hogy esküdöztek, hogy ennyire meg annyira szeretnek. Én pedig... Hagyjuk. Vagyok aki vagyok, Oidipussz után szabadon.
Pedig vártam a fekete herceget a szőke lovon. Persze nem jött. Se ez se az originale változat sem (tudják: Szőke herceg fehér ló), de még egy elfuserált alkoholista se próbálkozott.
Nem tudom, de ebben az életben ez jutott.
De esetleg egy ekövetkezőben. És ne mondják, hogy nincs!
Lehet, tényleg lehet, hogy nincs. De ha már ebben sem hihetek, akkor miben?