Fehér pólóját vörös festette be, szenvedett. Azon gondolkodott, miként jutott idáig, mit rontott el. S rá kellett jönnie, hogy mindent. Kezdve azzal, hogy vakon megbízott azokban, akikben nem kellett volna és azokat taszította el magától, akik ténylegesen segíteni akartak. Fásult lett, reménytelen, kit nem ösztönzött semmi. Rossz társaságba került már egészen fiatalon, s nem tudott onnan kitörni, tán nem is akart. Ahogy lelke sem lelt gyógyírt, szép lassan távolodott el a valóságtól és olyan világokba tévedet, ahol embernek nem volt helye. Több részre szakadt lelke, levedlette emberi vonásait. Érzéketlenné vált, ki nem ismerte, csak hallott azokról, a szavakról, hogy szeretet, barátság. De oly távoliak voltak, nem érdekelte őt. Amíg egyszer meg nem állt előtte egy ember, s ő, ki egy újabb pofont várt, ölelést kapott. Megingott a szikla, majd idővel összetört. S ő gyengévé vált, mit sokan kihasználtak, próbált erős lenni, máshogy nézni a világra, de mindig újra és újra belökték a sárba. Így bizalmatlan lett, lassan már szeretni sem volt képes. S lassan megint olyanná vált, mint régen volt, érzéketlené kit nem érdekel mások dolgai, de még sem volt ugyan az, mert érzékenység is volt benne, mert megismerte. Így mély depresszióban hol egyik, hol másik volt, több tudta, több lélekforma egy testben. S tán emiatt is volt, hogy amikor fényt látott, próbált utána nyúlni, ez is egy ilyen alkalom volt, az szúrta belé a kést, akitől azt hitte reményt kaphat. Teljesen megtört, utolsó szépség foszlány is eltűnt lelkéből mikor belészúródott a kés, elterült a földön és már csak azt várta, hogy jöjjön a vég. Tudta, hogy megérdemelte sorsát, volt mikor súlyos dolgokat tett, s minden embernek ártott, gondot okozott, aki csak egy picit is megismerte. Lehunyta szemét, már nem érezte az oldalában lüktető fájdalmat, csak várt. De az lett volna neki a megváltás, így nem hallhatott meg, a földi pokol megsimogatta fejét, és felébresztette.