Csillogó cseppek arcomon, vér áztatja partokat. Egy néma fogalom, az ősidőkre mutat. Remegő kezemben, egy tücsök hegedű…
Véget ért valami, de nincs új kezdet, orromból vér csorog, az éjszaka megremeg. Egy vékony fonál, körbe teker, megbabonáz, majd fojtogatni kezd, elmúlik az élet.
Siratnak a cseppek, némán didergek…
Bocsánat hogy ilyen vagyok, hogy szebbet adni nem tudok. Sajnálom, hogy én vagyok, egy ilyen rohadt dolog, ki vidámságot nem teremt, s már olvasni is alig mernek. Tán jobb is, ha önmagamba, visszafordulok...
Fáj a fejem, mindjárt hányok, a mézes nem lehet, mert a múltkor már elfogyott. Lehet e annyira maga alatt valaki, hogy fizikálisan is totálisan szétessen? Igazából, nem érdekel…
Évekig, évtizedekig vártam egy csillagot, hogy felragyogjon, nem bírok tovább várni…
Egy szürke fa, egy szürke órán, némán dúdolgatott, hallgatta a csend, a magány és az elmúlás, másnap reggel csak néhány gally volt csupán… |