Vártalak – hiányzol… 2.

                                                Az ébredő nap első sugaraiból

                                        füzért fontam, szerelmemet abba fogtam,

                                        ámbátor jómagam szomorkás maradtam,

                                          s panaszos orgonasípokon játszottam

                                        gondolatban minden éjszaka – csak róla

                                         álmodozva, felfogván, néha a legfőbb,

                                          amit egymásnak adhatunk, az maga a

                                         hiányunk… Visszaemlékezvén az első

                                            találkozásunkra, viharos szerelem

                                           tombolt közöttünk már aznap, tarka,

                                            változatos élet vette kezdetét, egy

                                            kaleidoszkópszerű képet mutatva.

                                     Később szerelmünk sápadt – szürke jelleget

                                             öltött, igazivá formálódott, olyan

                                     hallgataggá vált, mint a hétköznapok, nem

                                            feledve, csak az zengi dalát, ki oda –

                                          van valakiért és vár reá. Az egymást

                                          igéző szép szemeink is némák voltak…

                                           „A róna ürességét megtöltik ma már

                                          az emlékeim, az együtt megélt csoda

                                               pillanataink, az elragadó tájak,

                                           ahol együtt róttuk az úttalan – utak

                                              sokaságát, az örvendezéseink, a

                                             boldogságaink – élvezeteink, újra

                                             és újra felbukkanó heves vitáink…

                                        Jóllehet, amikor visszanéztem, soká’

                                       eltűnődtem, mert csak a saját lépteim

                                nyomát láttam, s kedves, te sehol sem voltál …”

                                    (Budapest, 2011. május 17. Erdős Pál Attila)