Túl foltosak a nappalok
és naplemente után,
túl csipkézett éjszakák
égetik orvosi zsálya illatát
lelkem temetőbe
nyúló rétjein.
Hangtalan osonok
lepke-éltű hajnalok
s napnyugták közé szorultan,
hullanak mozdulataimról
a naptári napok,
elvesztettem azt ki vagyok...
Ártéri tisztások csöndjében
lassú tapsnak visszhangja
mentén szökdös lelkem,
egyensúlyba vetett hitben
fától fáig lopakodva;
merjelek-e követni téged?
- kérdem hangtalan...
Könnyező fűzfák alatt állva,
fentet és lentet megjárva,
levendula szín mérleghintán;
(s most felnézek rád)
ellensúlyom leszel-e?
Érintetlenül, érthetetlenül
a Mindenségbe, viszel-e?...