"Szeress míg szíved szeretni bír,mert rövid az élet és hosszú a sír..."

Könnyes szemmel olvasom a bejegyzést,amit utoljára írt nekem.Visszadta az emlékkönyvem,aztán hazafelé egy elmebeteg beleszállt a buszmegállóba.Egyedül ő halt meg.Tudom,örülne,ha ezt tudná.Talán tudja is.Remélem tudja is.Még nem tudtam rászánni magam a temetés óta,hogy meglátogassam a sírját.De valamikor meg kell tennem.Mindkettőnk miatt.Hisz a halotti toron nem búcsúztam el tőle!Egyáltalán:Gyűlöltem a tort.Értem a lényegét,de én nem tudok "mulatni".Pláne enni.(Az erőszakkal belémdiktált két szem pogácsa a kertben landolt.)Én csendben,egyedül búcsúzom.Meg nem akarom hallani:"Jó ember volt" "Olyan fiatal volt!" "Az élet megy tovább!" Hiába igaz,sőt, őszinte is minden szó,én nem akartam hallani.Akkor és ott nem.(Meg annyira elcsépelték ezeket.Szerintem nincs az az ember,akit ezek megvígasztalnak.)Ráadásul sírni sem tudtam.Annál sokkal nagyobb ürességet éreztem.És egyre az járt a fejemben,hogy nem látom többé.Nem érintem,puszilom,szagolom.Semmi,vége,nincs többé...Ragozhatnám,hány szinoníma jutott még akkor eszembe.Szóval nekem ez nem ment.Lehet,hogy a távoli rokonok azt hitték,nem is gyászolok.De nem izgat.Gondoljanak amit akarnak!

Hát itt vagyok.Sikerült eljönnöm.Három éve,hogy az öcsém meghalt.Kertész gondozta a sírját.Fizettem neki,mert nem tudtam,mertem kijönni hozzá.De most itt vagyok.És sírok.Nézem a képet.A vigyorgó kamasz fényképét.Még mindig imádom.Még most is hiányzik.Két napja,este,arra ébredtem,hogy hallom,amit értem kiállt.Rohantam a szobájába.Persze üres volt.Teljesen kétségbeestem.Szóval még mindig elevenen él bennem...De talán most,azzal,hogy kijöttem ide,lezártam a múltat.És az élet (tényleg) megy tovább.