óta, már eleget tudok a gyászról,

             hogy felfogjam, keblemben sosem szűnik

                  meg a hiányérzeted, olybá tűnik,

                   nem tanulok meg élni a tátongó

                  űrrel – kegyetlen dolog a lázongó

                 lelkem csillapítása! -, amit magad

            után hagytál. Most egy nagy kérdés ragad

                    magával: ha az ember odaadja

                   valakinek a szívét, jó fantaszta

                    módjára, és ez a valaki meghal,

                akkor  elviszi a szívünket? Meg ha

                az ember itt marad tátongó lyukkal

                mellkasában, és e lyukat nem tudja

                 semmivel sem kitölteni? Nélküled

                      életem üres, megöl a rémület…

  (Budapest, 2011. szeptember 13. Erdős Pál Attila)