Ülök a szobámban a székemen,
kint az utcán zsibongó gyermekek felhőtlen
kacaja jelzi nekem a régelmúlt boldogságot.

Az őszi napfény sebesen verődik be szobám ablakán,
mint megszámlálhatatlan szentjános bogár seregként,
kik vetekednek zúgom félhomályával.
Testem akadályként töri meg sürgető dolguk,
néhány megbotolva bennem átvetődik rajtam,
és árnyékot vet a még meglévő világosságba.

Én csak dermetjégszoborként,mozdulatlanul,csendesen,
meretten merengek a semmibe.
Szobám látszólagos rendje halott,mint megannyi érzés,
ami íróasztalom fiókjában zűrzavarba hever.

Nagyokat sóhajtok,és tüdőmbe préselt jelen boldogtalanságom
éltető levegőt,halk szuszakolással kiengedem.
Sóhajom kapaszkodik a plafonon.

Megtöröm a csendéletet,kezem gondült arcom felé terelem,
üveges szemekkel böngészem sorsom két tenyeremen.
Már párnámon sem lelem azt a nyálrengeteget,
ami régen édes álmom jelezte.

Hervad bennem egy érzés,mint kertemben pompázó legszebb virágom szírmai,ki utolsó napfény szomját oltsa,és ontsa
nyáríttas szerelmes illatát.

Testembe temetkezik lelkem,értelmetlen magányban találva nyughelyet.Ajkaim lassan rezdülve rebegik esztelen helyzetem.
Mélyen tekintek az elöttem álló ürbe,ahol a múlt a jelen és a jövö
mind illúziók ként szemem elött lebegnek.
És az egyikben látom,hogy a táj szikrázó virág mezei
a kopár télbe temetkeznek.
Sendiert