Szelid türelemmel várta,
hogy megteljen bőséggel.
Alázattal dacolva az idővel,
a mozdulatlanság börtönében.

Nem volt csalődott mégsem.

Boldognak érezte magát ha körülülték,
testével szolgálva a pillanatot.
Egy családi vacsorát.

Ott volt mindig.
Úgy hétköznap,ahogy ünnepeken.
Maradt már üresen,vagy rongyba tekert veknivel magán.
Volt már szegényes,s volt már gazdag.

Ám mindvégig megmaradt,mi mindig is volt...
Egy asztal mely szolgálni született,
mégis tette azt boldogan...