Ötödik napja jött ki potyára. Ötödik napja várt, előbb türelemmel, aztán egyre türelmetlenebbül.
Négy hónapja minden áldott nap, pontban tizenegykor, hóna alá tette a sakk készletet, fejébe húzta kalapját, kezébe vette a sétabotot, és gyalog indult el a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.
Néhány hete járt már ki a parkba, amikor egy nap, éppen valami nehéz kombináción gondolkozott, hirtelen megállt mellette valaki. Éppen rá akart szólni a jövevényre, hogy lépjen arrébb, mert eltakarja a napot, amikor az idegen hirtelen megszólalt.
 - Huszár F4 – Fel sem nézett a tábláról, az agya lázas számolásba kezdett. Gyorsan végigfuttatta a lehetőségeket, és mielőtt kicsúszott volna a száján, hogy – De, hát ez hülyeség! – rájött, milyen zseniális tippet kapott. Lépett a világos huszárral, és csak ezután emelte tekintetét az idegenre.
Fiatal fiú nézett rá mélyen ülő, szomorú és beesett szemekkel. Farmernadrágot és pólót viselt, seszínű edzőcipőt, bézbólsapkát. A feltűnő nem a ruhája volt, hanem a kerekes széke, amiben ült.  Amolyan sportos kocsi, szétálló kerekekkel, amilyet csak a tévében látott azelőtt. - Nincs kedve beszállni? – kérdezte az újonnan érkezőt.
Azóta játszottak minden áldott nap. Órákig ültek az öreg padon, és tologatták a bábukat valami rejtélyes stratégiát követve. Nem siettek. Volt, hogy napokig játszottak egy játszmát. Olyankor feljegyezték az állást, és másnap ott folytatták, ahol abbahagyták. Olyan nap is akadt, amikor nem is léptek egy lépést sem, csak ültek a padon, nézték a járókelőket, néha kalapot emeltek egy idősebb nőnek, vagy egymásra kacsintottak egy kurtább szoknyát felfedezve. Keveset beszélgettek. Azt is csak az élet apróbb dolgairól. Nem is nagyon tudtak egymásról semmit, de ennyi is elég volt, hogy megkedveljék egymást.
Alig telt el néhány hét, és érezte, hogy mennyire szüksége van a fiúra. Az eddigi magányos órákat felváltotta a várakozás. Egész nap az járt a fejében, hogy hamarosan találkoznak ismét, folytatják a játékot. Ha előbb ért a padhoz, már felállított sakktáblával várta a „gyereket”, ahogy magában elnevezte, majd később, dobbant egyet a szíve, ahogy a kocsi szétálló kerekeit megpillantotta.
Szerette volna megtudni, mi történt, miért van a gyerek kerekesszékben, de nem akart tolakodó lenni, így inkább hallgatott, a fiú meg nem beszélt. Egy-egy apró elszólásból aztán arra a következtetésre jutott, hogy a fiú beteg. Nagyon beteg. Ezt látszott igazolni a sápadt arc, a karikás szemek. Tenni akart valamit érte, de nem tudta, hogyan lásson hozzá. Aztán egy nap hiába ment a Ligetbe. Hiába állította fel a táblát, hiába rakosgatta fel gondosan a bábukat az előző napi állás szerint, a fiú nem jött. Egy darabig várt, de aztán összecsomagolt és bánatosan hazaballagott.
Ötödik napja jött ki potyára. Rosszat sejtett. A gyerek nem szokott csak így eltűnni, ha valami programja volt, mindig előre szólt. Ha legalább a nevét és a címét tudta volna. Esetleg megkereshetné, játszhatnának máshol is, ha nehezére esik idejönni, de így … Türelmetlenül sétált fel- alá, nem találta a helyét. Képzeletében a legrosszabb rémálmok képei villantak fel. Elütötték, betegen fekszik odahaza, nincs, aki gondoskodjon róla, talán játszana egy parti sakkot. Egyre csak tipródott. Összeszedte a figurákat.  Elment a kijáratig, aztán vissza, Körbe-körbe járta a parkot, amíg csak öreg lábai bírták, hátha rosszul emlékszik a gyerek, amilyen szétszórt néha.
Aztán visszajött ismét. Ráesteledett.  Felállította a sakkot újra.  Pontosan az utolsó állás szerint, és elindult hazafelé. Haza az üres lakásba. Ha a gyerek mégis jönne, legalább tudja, hogy vár rá, várja minden nap.
Nyugtalan éjszakája volt. Fel-felébredt, leste, mikor jön fel a nap, mikor lesz végre reggel. Délelőtt aztán újra elindult, vissza a Népligetbe. Egyenesen a padhoz sietett. A táblát ott találta, ahol hagyta. Elszomorodott. Tehát mégsem jött el, még mindig nincs hír róla. Aztán megnézte az állást újra, nem tudta, csak érzete, hogy valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy előző nap hagyta. Egy bábu hiányzik. Igen, a  világos huszár az F4-ről.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, szélesen elmosolyodott, aztán leült a padra, és várt türelemmel.