| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Árnyak versciklus I.-VIII. Ideje:: 10-31-2011 @ 10:52 pm |
|
|
|
|
Az Árnyak c. versciklust nagyon régen, abban az időben kezdtem írni, mikor a fullextra keletkezett.
Nyilván bizonyos értelemben megkopott és túlhaladott, talán sokak számára gyermetegek is első olvasatra a sorok.
Elsősorban halottak napjára készült, és az eddigi további részek is - melyeket most így egyben publikálnék- akkortájt kapcsolódtak hozzá.
A versek nem teljesen önállók, "történetszáluk" van, de különálló darabokként is olvashatók
Fogadja szeretettel az olvasótábor, tisztelettel az elhunytak emléke előtt és az emlékező hozzátartozók gyászában osztozva!
Ennyi bevezető után következzenek a részek:
Este volt (Árnyak –I.)
Nem vagy Te sem jobb, te tollforgató dalnok
Ha a füledbe ordítok, azt csak meghallod?
Mi végre fetrengsz itt az összevérzett versben?
Féregként terem a rím az üszkös sebedben!
Vágyom fel hozzátok ó szép liliomok
Rothadó takaró foszlányain rózsaszín
Körömvirágok távolodó emlékei és homok
Róluk már nem tudhatok, de hallom Zsuzska sír…
Kelj fel, na, cimbora, ez csak egy tréfa volt
Nem értem, miért nem érted a humort
Hideg az este, s az utcakő nem paplan
Riasztó látványod, ahogy így mozdulatlan…
Elmúlt már a perc, nem fáj, ó ne hidd
De rabul ejtett e hely szomorú varázsa
Eszembe juttatja olykor a múlt árnyait
S hogy így kihunyt az élet, omló földbe ásva…
Uram segíts,… nem! Ez nem lehet, hiszen…
Egy perce még… érzem még meleg … elviszem
Ne… az orvost később, előbb a szívét hamar
Széthasadó inge alatt a látvány elevenbe mar
Reménytelen, halott vágyak újra útra kelnek
Meglelni a helyet, hol végre felejt’nek
Visszatart még Zsuzska arca, ó, hogy ragyog!
Tetememre hulló lelkem tehetetlen zokog…
2003 11.12.
Szelíden járnak ma …(Árnyak II.)
Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye
Mióta is, hogy hiába kéri lelkem Tőle…?
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre,
Elmesélném némán, amit már nem lehet,
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…
Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant.
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm
Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen
S látod? Együtt sírunk a fal két oldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-
Hogy nyugodj meg rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom… egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem,
Ki szerettél és nem engedted el kezem…
2004 12.09.
Minden szent(n)ek - Árnyak III.
Most feldereng, szétnyílik újra az égbolt -
Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt
Frisset sóhajt, megcsíp a novemberi hajnal
Egy angyal jő, virágot szór édes dallal
Szemfenékre mécs gyúl, vendégasztalt terít
Emlékkel táplálnak, ma itt mind jóllakik
Végeláthatatlan, és halk szavú a menet
Részvétük borzadálya nyom vissza, temet
De szabadul onnét a setét gondolat
Bolygó sárga lángok tánca, mely csalogat
Mintha valami vágy hívna a magasból
Oly ismerős,… mi lelt? Egy vékonyka hang szól…
A csontok egykor izzó tüze kiégett
Orcám bőre régen ráaszott, menedék lett-
Koponyám, mit most is mocorgatva kongat-
Lomtára a vaksi, de jólelkű vakondnak
Körös-körül állnak, gyertya a kezekben
Itt van… itt! Hátul Zsuzska pityeredik csendben
Őérte szól, őreá várt, szívembe mart a dal
Nem, nem számít már csúf halál, múlt, ravatal…!
2005-11-01
Temetőkert - (Árnyak IV.)
A temetőkert sivár, éjjel elhagyatott
Hazatért nyugodni mécs-himbáló őre
Teleholdra bámul némán néhány halott
Élni próbál, s álmodni egy percet belőle
S a hideg Holdsugár, életük fakó mása
Repkénnyel befutott fejfákon átcsorog
Elvadult akácos lett végállomása
Test-börtönük az ég felé még rácsozott
Nem tudjátok, milyen, kevély felülvalók!
Nincs égi menedék, csak pusztulás-bűz, férgek
S feledés ellen dühödt árnyként kaparó
Sárgás csontba égett múlhatatlan érdek
Versengés a rokonért, hátha-hátha jön
Visszamenni véle könnycseppnyi kegyelem
Míg gazolva földem, rózsát plántál, önt
S emléke felfakad, mikor lezárta szemem
Van nekem is szöszke, cserfes angyalom
Szomszédéknak kedves Zsuzska lánya az
Szíve bánatában gyakran hallgatom
S mikor indul kövemre egy puszit tapaszt
Virágszála száradón is vigasztaló kincs
Édes-bús hangjáról el-elábrándozom
Ajtót nyit a mennyre: kezében a kilincs
S ajka melegét szinte érzi homlokom
2007-05-28
Örök várakozásban – (Árnyak V.)
Voltam egykor. Kevély. Földön kiéltem dühöm
Átgázolni se resten emberen, vízen, tűzön
Ütöttem hirtelen szóval, s mi számba akadt
Sok gyenge lélek tépve, miattam szétszakadt
Végül, mint gyűlölt végeztem, falnak veretve
Süllyedő koporsóm fájához szegezte
A Feledésre Bocsátó vértelen tagjaim
S göröngy hullott elég eltemetni arra mind’
Elhallgatott a kántáló pap, a szertartás zaja
Oltárfedélként borul rám szikkadt, örök éjszaka
Már elnyugod’ t, nem bánt gyilkos hajsza, megölt
Csak halvány gyertya fényét lobbantja fel elől
Új halottra készül a néma ravatal
S a testbe bezárt lélek még balgán küzd, kapar
Süket szentek előtt sírva kér, könyörög
Hangját elnyomja, az őt sirató zene zörög
Reggelre kisimul, koszorús lesz a hant
Biztosan őrizve csöndes rabját alant
A valóság ím, ez marad, mintegy jelül
Csak árnyak küzdenek még hiába felül
Rohantam egykor. Most várok. Epedve.
Talán fejfámra ismét odaszáll a lepke
S eljő hozzám kincsem, szép Zsuzska angyalom
Bárcsak élhetnék még! Várom, várom nagyon!
2008-05-05
Még mielőtt… –(Árnyak VI.)
Félni is szoktam. Ne higgy ostobának,
Ki szentnek áll, utóbb kőszobor marad.
Csak úgy megtalál sírni holmi bánat,
Mint a részegítve bíztató félszavak.
Ez itt már nem fáj, csupán csúnya seb,
Mosolyod támaszom, óh, bár értenéd!
Angyalod jelent meg akkor veled,
Tán ezért nem utca kövén ért a vég.
Gyere már közelebb, előtted vagyok!
Orcámra száradt könnyem megérintheted.
Megérzem azt is, ha sóhajtasz nagyot,
Betölti párád kigombolt, fehér ingemet.
A takarón csönd ül – nézd csak: nem harap,
Illatos nárciszt hoztak feledtetni,
Hogy az idő most már gyorsan szalad,
S az összehordott lomból nem marad semmi!
Kis kezed elvonod, pedig még élőt tapint,
Vak szememnek finom sima ujjbegyed,
S az ajtóból súgják: Zsuzska! Édesanya int,
Tétovázva siklik, megfognál – nem lehet.
Árnyként úszol el sötétülő homályba,
Torkomban felkúszik a valódi félelem:
Kiáltanom sincs kinek, ajkam bezárva,
Várnak odaát, s magam tovább nem kéretem.
2008.10.08.
A halál nyitánya (Árnyak VII.)
Üdvözlöm Önt, sorsomban kínnal osztozót!
Most hallgat hát, nem osztva szót bölcsen,
Mint hirdette egykor szép reményben
Künn, tágas éjre csókolt megindító szózatot,
Eltöltve, múlatva idejét az ódon erkélyen.
Kiveszem a kardot, ím, büszke jobbjából,
Csontos keze reszket? Mily nyirkos és hideg!
Köpenye lecsüng csak, vitézül nem libeg.
Mily sötét kerettel vont az arca! Szempára átható
Tekintete miért fénylik most tompa tűzben?
Hiába kergetett hát életen át vakmerően, hittel,
Félelmei közé, poros padlás-zugba mégis visszaűztem,
Hol pőrén, málló könyvből próbál merni, olvas.
Világa enyém lett, ordas, kegyetlen, kényszerű
Képzetek hányják kiégett, halál-sebzett lelkét,
Viaszfakó mása magának, mára mily szomorú emlék!
Miért küszködik hát, adja át ócska életét is,
Kár a hídról visszafordulni, miért töpreng mégis?
Hisz porhintés volt az egész, trükk, varázslat,
Jöjjön, várnak odaát ölelő sima kövek ágynak!
Tagjaim vitetnek könnyű álomban, mint szekér robog,
Késő ocsúdni, hogy: ˝Állj meg perc, nem akarok!˝,
Már hantomra virágot ejt Zsuzska gyönge két keze,
Már zene hallik, orgonaszó rendít rokont, ismerőst,
S ˝Nyugodjék békében˝ – szól a pap – ˝Isten legyen vele!˝
2009-10-21
A halál méze (Árnyak VIII.)
Miért e szó hív, mit nem szeretett soha
Se kevély, se szelíd, se értelmes, ostoba?
Idegenül csengő a gyermeki szájban,
Eggyel kevesebbet- így szól- akárhány van!
Nyálkás és jéghideg, bűzlőn alattomos,
Elfut előlem, és vén fejemre tapos
Letűnt korként éled fel a beteg mában:
Fakult, ó árnyait lázálmomban láttam
Miért enged bambán neki minden tagom,
Ha nem kérdez: akarom-e, nem akarom?
Gyengeséggel lep el fojtogató méze,
Oly áttűnőn csalt meg, hogy nem vettem észre..
Szeretők, s gyűlölők egyként álltok körbe
Kezük simogatón, vagy vértelen, ökölbe
Benn szorul a szó most, virágzó nyugalom
Van a fehér ágyon, s mindenütt a falon
Miért nem jő senki segíteni nekem?
Nem látok, nem hallok, nem mozdul a kezem,
Kivonnám sikoltva bűvköréből magam,
Hív e szó – és nincs rá válaszolni szavam!
2011-09-09
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 10-31-2011 @ 10:52 pm
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 11-01-2011 @ 06:39 am)
Comment: Fantasztikus verskoszorú, Kedves Zsoloo!. Beleborzongtam, még olvastam, annyira élethü, találó, egyedi. Gratulálok! Lyza |
|
|
|
|
|
