Sétáltam a parkban. Az eső is elállt már, és élveztem az illatokat, melyek az elmúló nyarat búcsúztatták, és a közelgő őszt köszöntötték. Néhol már színesedtek a levelek, és egyes helyeken már az avar is esővízben mosta le születésének emlékét. Egy anyuka jött szembe a kislányával. 34 évesen még mindig csinos volt, amit még inkább kiemelt ruházatával, és egyedi sminkjével. Kislánya csendben haladt mellette, és 7 évvel 34 nappal 21 órával és 16 perccel a háta mögött még nagyon sok dologra rácsodálkozott a környezetében. Ők hamarabb értek a mozgóbüféshez, és a nő már kérte a fél literes ásványvizet, mikor melléjük álltam. A kislány rám nézett, és fürkészte a szememet. Nem tudom, hogy mit nézett, de felkeltette az érdeklődésemet. Az utóbbi időben amúgy is kevesebb időt szakítottam az ilyesmire. Még mindig a legutóbbi emlék hatása alatt voltam.
- Csókolom- mondta hangtalanul.
Dacára a világra való rácsodálkozásának, egyáltalán nem lepte meg, hogy hangtalanul társalogtunk. Külső szemmel nézve egy pillantás volt az egész, és már tovább is mentem, de valójában sokáig kommunikáltunk.
- Szia Szilvia, nagyon jól nevelt vagy ám, amiért köszöntél.- mondtam neki kedvesen.
- Anyu azt mondta, hogy mindig köszönjek, ha ismerőssel találkozok- felelte gyerekes hadarással.
- Anyukád sok mindenre megtanított, úgy látom.
- A bácsi is az anyukájával van?
Olyan gyorsan történik minden, igazából nem is tudatosul benne az időzavar.
- Én már nem, egyedül járom az utamat.
- Az én anyukám engem mindig elkísér, akárhova megyek.- mondta természetesen, majd hozzátette. – A bácsi miért ilyen csúnya?
Elmosolyodtam a kérdést hallva. Szeretem a gyermeki őszinteséget. Még akkor is, ha olykor nyersnek hat.
- Tudod, én azért vagyok csúnya, hogy anyukád és te szép lehessetek.
- Miattunk csúnya a bácsi?- nézett furcsán a kislány.
- Igen.- feleltem nyugodtan, majd folytattam: - tudod a világ az egyensúlyra épül, próbálja a rossz dolgokat jóvá tenni, és a jó dolgokat rosszá. Az űrt kitölteni, és a valamiből semmit kreálni, majd viszont. Az egyensúly a célja. Ha körbenézel a világban, azt fogod látni, hogy majdnem annyi csúnya ember van, mint szép. Nagy valószínűséggel, ha én lennék szép, akkor vagy te, vagy anyukád lenne csúnya. De én most a mérleg „rosszabb” oldalán foglalok helyet ebből a szempontból.
Ismertem egy lányt, aki a saját csapdájába esett. Csak akkor beszélt azzal, akit szeretett, mikor önmaga vágyott rá. Ezzel egy űrt képezett a másik oldalon. Amit aztán egy másik lény kitöltött, így a lány végül nem lett érdekes az illető számára, és így egyedül maradt. Sosem jött rá, hogy miért veszíti el azokat, akiket ő szeretett a saját bevallása szerint. A szemei nagyon emlékeztetnek erre a kislányra.
Figyeltem őt, néztem a szemeit, hogy vajon mennyi mindent érthetett meg abból, amit mondtam neki. Látszott rajta, hogy próbálja beilleszteni a hallottakat az eddig felfedezett és kialakított világába. Gondolkodott. Az értelem jele.
- Akkor a házban az a néni is azért csúnya és hangos, mert a másik néni csendes, és kedves?- ragyogott fel a szeme.
- Pontosan.- feleltem.
A kislány maga elé nézett, és földet bámulta. Tudtam, hogy ideje mennem, ami ezután történik, az már rajta múlik.
- Kincsem, kérsz valamit inni?- kérdezte az anyukája, mikor pár lépéssel odébb voltam.
- Igen, szeretném odaadni egy néninek.- válaszolt a kislány vidáman.
Elmosolyodtam. Megértette.

2007.08.09.