November 13.

Ma Teri elvitt ahhoz a szörnyű boszorkányhoz. Durván megtapogatta a hasamat, aztán levezetett a pincébe, ahol csupán egy vérfoltos lepedővel letakart ágy volt. Lefektetett az ágyra, és felhajtotta a szoknyámat, ám amikor megláttam, hogy milyen eszközzel közelít felém, felpattantam, és felszaladtam a lépcsőn. Sírva, szó nélkül hagytam el a házat. Teri utánam szaladt, és csitítva átölelt. Próbált a lelkemre beszélni, ne legyek buta, most kell elvégezni, amíg lehet. Mi lesz ha megtudják? Mi lesz, ha megszülöm a babát, ki fog engem feleségül venni? Szájára vesz a falu, és a kutyának nem fogok kelleni. Tudom, hogy igaza van, és ez volna a helyes, de nem mertem megtenni. Bárcsak Péter feleségül venne! Bárcsak minden rendbe jönne! Szeretnék jövőre ilyenkor Bánfi Péterné lenni, és a kisbabámat ringatni.

December 8.

Most aztán igazán bajban vagyok. Találkoztam Péterrel, aki biztosított szerelméről, de azt kérte, értsem meg, egyelőre nem vehet feleségül, mert akkor az apja kitagadná. Ígérte, hogy majd beszél vele, elmondja nekik, hogy szeretjük egymást, de én nagyon elkeseredtem. Tudom, hogy a faluban összesúgnak az emberek a hátam mögött. Ráadásul megint felbukkant Pista, aki azt mondta, felejtsem el ezt a nagyképű szamarat aki bolondot csinál belőlem, ő így is elvesz. Azt mondta, hogy nemsokára eljön, és illően megkéri a kezemet apámtól, de ha nemet mondanék, úgy elmond a szüleimnek mindent.

December 9.

Bármi történjék is, megfogadtam, hogy kitartok Péter mellett. Összeszedtem minden bátorságomat, és elmondtam apámnak és anyámnak, hogy milyen bajba kerültem. Anyám nem lepődött meg, csak sírdogált, jól gondoltam, hogy rájött már régebben. Apám viszont úgy ordított, hogy zengett belé a ház. Azt mondta, hogy Bánfi Péteréknél már megvolt az eljegyzés múlt héten, ezért ne is számítsak rá, hogy elvesz, de az Almási Pistát még megfoghatom magamnak, ha egy kis szerencsém van, és akkor elkerülöm a legnagyobb szégyent. Még a napokban beszélni fog Pistával a dologról. Nem mertem mondani semmit, de az biztos, hogy én inkább meghalok, de nem megyek Pistához.

December 14.

Végre jó hírt kaptam! Olyan boldog vagyok! Péter írt, hogy holnap este találkozzunk, és megszöktet! Azt írja, hogy csak a legszükségesebbeket csomagoljam össze, hátul, az istállóknál vár rám éjfél után, és a legelső hajnali vonattal utazunk Győrbe. Megérte hát kitartani, ellenállni mindennek és várni rá! Bár mindenki az ellenkezőjét állította, nekem volt igazam, aki mindig csak azt hajtogattam, hogy szeret. Kedves Naplóm, mikor legközelebb írok, bízom benne, hogy már Bánfi Péterné leszek.

Ennél a bejegyzésnél szakadt meg a napló. Ildi átlapozta az egész könyvecskét, de ezután már csak üres lapok következtek. A lány megosztotta az olvasottakat az ikrekkel, és immár együtt találgatták a történet végkifejletét. Mi történhetett? Ilonka hozzáment Péterhez? Akkor miért nem írt többet? Talán otthon felejtette a naplóját? Elképzelhető. De miért nem írt levelet? Kati a homlokát ráncolva gondolkodott.

-Talán megszöktek, összeházasodtak, aztán Ilonka korán meghalt, még mielőtt írhatott volna a szüleinek.

-Tudjátok mit? Kérdezzük meg a mamát, hogy tud-e valamit Teriről. Ha a szüleinek nem is, de neki biztosan írt.