„Drága Ilonkám!

Tudom, hogy aggódsz, de kérve kérlek, hogy bízz a szerelmemben. Feleségül foglak venni, de azt sem hagyhatom, hogy az apám kitagadjon. Te csak varrd a menyasszonyi ruhádat és bízz bennem. Hidd el, gyönyörű menyasszony leszel- és senki nem fog sejteni semmit.

Pétered”

- Ez még Ilonkánál is rondábban ír, pedig az nagy szó- morgott magában Ildi, ahogy a régi levelet bogarászta.

- Szerintem nagyon szép ez a régi, dőlt betűs írás- vette a kezébe a levelet Nóri.

- Akkor parancsolj, olvasd te. - adta a kezébe a többi levelet Ildi. - Nekem elegem van belőle. Különben jól gondoltuk, Péter csupa romantikus hülyeséget irkált össze. Hogy lehetett Ilonka olyan buta, hogy bedőlt neki?

- Ha meg akarjuk találni azt az utolsó levelet, kénytelenek leszünk átbogarászni az összeset - mondta beletörődve Nóri.

A három lány egyetértett abban, hogy meg kell találni azt az utolsó levelet, amelyben Péter a szökésről ír Ilonkának. Hátha abból kiderül valami. Azonban Péter kalligrafikus, olvashatatlan írását elnézve ez nem is volt olyan egyszerű feladat.

- Semmi nem garantálja, hogy az a levél még megvan. - mondta durcásan Kati. - Ha Ilonka valóban szökni készült, és egy csöpp esze volt, összetépte a levelet.

- De a többi levelét és a naplóját nem tépte össze, így bízzunk benne, hogy azt az utolsó levelet is megkímélte.

- Várjatok, megtaláltam!- kiáltott fel Nóri. Remegő kézzel emelte fel a megsárgult lapot, és olvasni kezdte.

„Drága Ilonkám!

Kérlek bocsásd meg nekem, hogy csak futtában tudok írni neked. Bízol bennem, szerelmem? Éjfél után várlak a portátok végén, az istállóknál. Nem akarok feltűnést kelteni, ne hozz magaddal sok holmit. Az első hajnali vonattal utazunk Győrbe, és első dolgunk lesz megesküdni!

Ezerszer csókol:

Pétered”

A három lány hosszan hallgatott. Abban bíztak, hogy ez a levél talán megoldhatja a rejtélyt, de be kellett látniuk, hogy nem jutottak előrébb. Ekkor Nagypapa lépett a szobába.

- Nézzétek, mit találtam!- mondta, és egy fényképet vett elő. – Tudtam, hogy van róla valahol egy képem. Ugye milyen szép lány volt?

Ildi elvette a képet. Vékony, szőke lány állt rajta, egyik kezében virág, másik kezét egy szék támláján nyugtatta. Valóban nagyon szép volt, de ami igazán megdöbbentő volt, az a mosolya. Nem a fényképeken megszokott kényszeredett mosoly volt; a lányból sugárzott az életerő, a magabiztosság. Ildinek összeszorult a torka, ahogy nézte. Megfordította a képet, de nem volt rajta évszám. Végül rekedt hangon, szinte suttogva szólalt meg.

- Tudjátok mit? Feladom. Nem vagyok hajlandó többet ezzel foglalkozni.

- Nem érdekel, mi történt? – kérdezte döbbenten Kati.

- Dehogynem, de mi ezt soha nem fogjuk megtudni. Különben is nem mindegy? Ilonka meghalt és kész. Ha akarjátok, olvasgassátok a leveleket, de én többet ezzel nem akarok foglalkozni.

Ildi lecsapta a képet az asztalra, és füstölögve kicsörtetett a szobából. Haragudott az egész világra, de leginkább Ilonkára és a gyilkosra. Miért nem tudtak valami kézzelfogható nyomot hagyni? Ilonka is minden hülyeséget leírt a naplójában, csak éppen azt nem, ami nyomra vezethetné őket....még mindig úgy vélte, hogy a lány másvalakivel találkozott a halála estéjén. De hogy kivel, azt már nem lehet kideríteni soha.