Drága Bogáncsom!

Idejét sem tudom, mikor vettem tollat utoljára a kezembe, hogy bárkinek is levelet írjak, de sorba véve szeretteimet most még is lekörmölök egy párat.
Nem a lustaság, vagy papír és írószer hiánya volt az akadály, nem is arról van szó, hogy régen adtam hírt magamról.

Egyszerűen ebben a multimédiás, világhálós, technikai vívmányokban bővelkedő világban az is elszokott a levélpapírtól, akinek húsz évvel ezelőtt még ott sorakoztak asztalfiókjában a színes, halvány virág-, vagy egyéb mintával nyomott lapok. Esetleg csak a sima fehér lapocskák, mellettük mindenféle színű ceruzák, hogy saját ötleteivel díszítse azokat miután szívhez szóló szavait papírra vetette. Elszoktunk mindannyian az ilyen levélküldéstől.
Persze a postának ettől nem lett kevesebb dolga, mivel különféle cégek, szolgáltatók, bankok értesítői, vagy számlalevelei pótolják a magánlevelezéseket, sőt mennyiségileg talán felül is múlják.
Tartalmilag viszont nem oly szívhez szólóak, olykor kifejezetten bántó, vagy sértő is tud lenni, annak ellenére, hogy mondataik szívélyes kedvesség látszatát keltve vannak megfogalmazva. Tudjuk a szép szavak mögött elmarasztalás, követelőzés, fenyegetés áll.
De erről ennyit, ne többet!

Hamar elkerültem otthonról, de ez nem szabott gátat abban, hogy egymás dolgairól értesüljünk. A cipős doboz most is meg van tele történetekkel. Az egyetemet mintha veled végeztem volna, majd szinte beköltöztem szavaidon keresztül albérletedbe, és örömmel töltött el, hogy több száz kilométer távolságból is tudtam segíteni neked munkahelyet találni.
Aztán leveleinket kiegészítette lassan a mobiltelefon és még többet lehettünk együtt, s egy-egy nagyobb családi összejövetelen mindenki csodálkozott, hogy milyen jól informáltak vagyunk egymás életéről, mintha nem is az ország két végében laknánk.
Emlékszem a kezdetekre, mikor jó anyánk szóvá tette  - Még csak egy képeslapot sem küldtetek a születésnapomra. -
-Jaj anyukám! Hiszen küldünk mind a ketten egy SMS-t- nyugtatgattuk, - ugye milyen aranyos volt az a versike? És pont délben kaptad meg, amikor megszülettél!- próbáltuk ráébreszteni az így küldött üzenetek praktikusságára.
Aztán ő is megszokta, mint később az e-mail–eket, és a Skype-ot is.
Szebbnél szebb képeslapokat kapott a világhálón keresztül, nem olyan gyatra rajzokat, melyeket az izzadságtól szétázott levélpapírra kreáltunk neki annakidején. –Emlékszel?-

Most mégis tollat ragadtam, mert a helyzet úgy hozta, hogy mondanivalómat csak ebben a formában tudom a leghatékonyabban tudtodra adni.
Amint elkezdtem írni számtalan kedves emlék felidéződött bennem fiatalabb korunkból, megannyi élmény, vidámság, egy-egy levélszekrény nyitáskor érzett örömteli izgatottság.
Szívesen írtam neked levelet, mikor otthon éltél és később is egyetemi éveid alatt.
Boldog voltam, hogy jól alakultak a dolgaid és büszke voltam rád, mint ahogyan egy báty büszke lehet jól tanuló húgára.
Azt hinnénk, nekünk csak jól jött a mobiltelefon és az internet korszaka.
Most viszont, hogy e fehér papírost a kezemben tartom, máshogy látom.
Igaz, minden nap beszélünk telefonon, vagy találkozunk virtuálisan, de olykor úgy érzem rosszkor hívlak, és a web kamerás csevegések közben is általában mindkettőnknek más elfoglaltsága is akad. Főzöl éppen, vagy én tanulok a gyerekkel. Fellépünk valamely csevegős oldalra napközben, de csak pár szó erejéig és máris rohanunk tovább a világba, számos elvégzendő dolgunkat kergetve.
Szóvá is tetted a múltkor. Emlékszel? Elfelejtettem elolvasni a legújabb versedet az oldaladon, pedig mondtad, hogy feltöltötted.
Szeretem a verseidet, most mégis csak azok jutnak eszembe melyeket margaréta rajzzal díszített papírjaidon küldtél. Szépek voltak és szépek a betűk, melyek közelségedet jelentették számomra.
Nem csak egy pixel, rezgéshullám, vagy begépelt szó, benne lüktetett minden örömöd, fájdalmat, vagy kétségbeesésed. Ott a betűk vonalaiban.
Láttam az  e ívében ha szerelmes voltál, s láttam a k-ban ha csalódtál.
Talán azért is maradtak meg bennem jobban azok a versek, mert leveleidet többször elővettem és elolvastam. Ritkábban írtunk egymásnak, mint most, hiszen pénzbe és utánajárásba került a postára adásuk. Manapság mértéktelenül rendelkezésünkre áll a küldési lehetőség, ontjuk egymásra a betűket, de csak átfutunk egymás szavain, s gyorsan elfelejtjük, amit olvastunk.
Valahogy úgy látom az ember számára értékesebb becsesebb az, amit nélkülözés révén, valamilyen hiány pótlására szerez meg, s ha a kevésből, hiányból bőség és korlátlan mennyiség lesz, a dolgok értéküket veszítik.
Szeretnék a régmúltból valamit visszakapni azzal, hogy újra kézzel írom soraim. Jó átélni azt a remek érzést, ami átjárja az embert, he arra gondol, hogy vonalai másvalakiben megelevenednek mikor azt olvassa. 

Boldog vagyok ezektől az emlékektől és már nem rettegek attól sem, hogy itt rekedtünk barlangász társammal Tamással a Seregély hegy gyomrában, mert beomlott a kijárat.
Hiába a mobiltelefon, a rádió és minden kütyü. Segélykérésünkre válasz nem érkezik.
Nem tudjuk, hogy keresnek-e még bennünket egyáltalán, így egy hét után.
Hol vannak vajon a mikrohullámok, a Giga adó-vevők, a sugarak, melyek akár a Föld magjáig is ellátnak? Úgy tűnik a processzorok és nyomtatott áramkörök nem tudnak rajtunk segíteni.
Eszembe jutottak most verssoraid „Szilaj az ember húz mint a jószág, mégis a természet az úr”.
Köszönöm, hogy te lettél a húgocskám . Úgy vélem a világ legjobb testvérei voltunk.
Csak ez a papírlap maradt és ez a kis patak, ami lehet, valahol a felszínre ér.
Elúsztatom ezen utolsó levelem egy műanyag palackban, mert tudom a sors kegyes és egyszer biztos megkapod.
Őrizd meg jól ezt a papírlapot, mint testvéri szeretetünk utolsó emlékét, vigasztald apát és anyát. Te leszel mostantól támaszuk.

Gyermekemet öled meg helyettem ha látod,
s feleségemmel ásd el a csatabárdot.

Isten áldjon Bogáncsom!

ui: Ki megtalálja ezt a levelet, kérem juttassa el Sarkanytyúszegi, Mátyás út 18. szám alá Virág Boglárkának.