A pap fennkölten szónokolt,
Az Egyetlen élő könyvből,
Igét Igéhez ez morzsolt,
Lépcsőzetes emelt szögből.

Itt a falu minden népe,
A vászon sátorban megállt,
Kívüle esett, szél tépett,
Járáson cuppogott a sár.

Vad eső ez, egy suttogott,
A fiú a papot leste,
A nyelvét, ahogyan forgott,
S belapozott a könyvbe.

Atyám, emelte fel szavát,
Az ujját is fel az égre,
Reccsent deszka és ócska pánt,
Pedig az Újszövetségre.

A vászonnak repedt falán,
A dölyfös orkán befröccsent,
Áldva a fiú homlokát,
Kint imákra a sós földet.

S mondat mondára ülve,
Tettel az ember zsarátnok,
A fiú nem úgy, mi bűne,
Kérges keze, az az átok.

A pap dőlve kortyol hosszan,
Köpenyén foltban lett a víz,
Majdan újra versre fortyan,
Mibe több ló belenyerít.

Aztán szétnyílt a rőt ponyva,
Kopasz tornyos alak belép,
Idegenül jött a faluba,
De jól bírja annak tekintetét.

Marka övén, a pisztolyon,
Másik szegezve a papra,
Szava dörren, mint tébolyon,
Szökött csalót a vérpadra!

A pap hirtelen irama,
A lövés a sátorban bent,
A nép taposó forgalma,
Mibe a fiú is bement.

Az állvány úgyan mind bedőlt,
Inaló ember az esőn,
Majd órán túl, víz és a csönd,
Megtorpant a kocsma előtt.

A fiú ott bent sört kortyolt,
Árnyékból nézte az óriást,
Az harsányan nevetve szólt,
Nem is ismerte a csuhást.

/Cormac McCarthy egy regénye nyomán/