Egy évvel később

Ildikó nyögve felegyenesedett, miközben fájós derekára tette a kezét. Elégedett sóhajjal szemlélte a művét: a síron egy szál gaz sem maradt. Mosolyogva nézett hátra, tekintetével a férjét kereste, aki a kúthoz ment megtölteni a kannát. Gábor már jött is vissza, meglocsolta a virágokat, aztán szótlanul, kézen fogva álltak egymás mellett. Végül Ildi szólalt meg halkan.

- Szegény, drága Ilonka. Semmi bűne nem volt, az égvilágon semmi, csak az, hogy szeretett valakit. És a kisbabája…- hangja elcsuklott a feltörő könnyektől, ahogy kezét a domborodó hasára tette. Gábor átkarolta a vállát, és puszit nyomott a halántékára.

- Még mindig olyan nehéz elhinni. A dédanyám…. Micsoda gonosz, beteg lelkű banya lehetett!

Örülök, hogy Nagyapa soha nem tudta meg, mit tett!

Ildi egy mély sóhajjal megfordult, és indulni készült.

- Tudod, nagyon örülök, hogy mégis eljutott hozzám az a levél. Sokat gondolkodtam azon, hogy Lajos atya vajon miért nem hozta nyilvánosságra, amikor Ilonka csontjait megtalálták.

- Biztos nem akarta bolygatni a múltat. És nem akart fájdalmat okozni a nagyapámnak, amiért mérhetetlenül hálás vagyok neki.

- A lényeg, hogy ha későn is, de kiderült az igazság.

Kéz a kézben, lassan sétáltak a temető kapuja felé. Mögöttük, a lemenő nap fényében gyönyörű rózsaszínben pompáztak az őszikék Ilonka sírján.

~oOo~

Vége