Először is azzal kezdeném, hogy igen: várom az ünnepet, ami még kóborol valahol a világban, vagy beragadt a hírek zegzugos útvesztőibe, vagy volt egy rossz manó, aki elszaladt véle, mert tetszett neki, azt hívén:
Neki szól az egész, s máris a mennyekben, vagy pokolban érezte magát. Neki, valakitől, hiszen erre várt ősidők óta, s lám egy jó tündér megszánta, ajándékba kapta, s nosza elillan vele tova, arcán a boldogság ragyogásával, mert piciny élete ezt kívánta, hát legyen, s innentől még egy darabig, most a pillanat a lényeges. A pillanat mely oly véges, jőve a következő, mit nem lehet tudni mivel lesz terhes, mitől lesz gazdagabb, s mitől vesztes, ha van miből, ha van mitől elhagyatva lenni, amikor nem volt, de kellett volna, hát hiányzott, s most itt van végre, ha tudná, hogy egyáltalán:
Róla van szó!
Így vagyok ezzel én is, hiszen találgatok talán igaz tudás híján, az olvasatlan üdvözletek már felébredtek, kaptak útravalót egy nagy csokorra valót, talán-talán, ám kesze-kusza országúti csélcsap irányok késleltetik, még nem kopogott be hozzám, bár előre tártam szélesre ajtómat, mikor a csengő még meg sem szólalt! Fogalmam sincs, hogy hogyan telnek majd az ünnepi napok, fogalmam sincs, hangulatom mindennapjaimban mikor merre kalandozik, változik-e, hullámzik, vagy csak úgy sehogysem lesz, elképzelni próbálom, mikor mit teszek, azt, hogy mit fogok érezni, még nem tudom, csak azt tudom, sokat jár a szeretet ösvényén gondolataim sora, ám sokszor biztatás nélkül fordul vissza. Fogalmam sincs milyen lenne, ha ünnepem állandóan velem lenne, s ha nem, akkor miért ne? Előtte volt, most is lesz, nélküle nem lenne az sem ami most van, s ha van, a voltból jövő lesz, a leszből pedig a ki tudja milyen múlt, mikor itt tapogatom a homályos jövőt, s tudom, hogy a ma ismerte holnap kevés lesz, csak érzem, tanulni, szeretni kell minden áron, szeretni, élni kell minden áron! Így érdemes. |