- Elnézést uram, van egy perce?
- Persze uram, csak tessék.
- Köszönöm. Tudja, már régóta rágódom azon, megkérdezzem-e Öntõl... Nehéz kérdés ez, tudniillik, valójában most sem tudom, hogy sikerül-e befejeznem... Hisz, mint mondtam, nehéz kérdés ez... De már nagyon kíváncsi vagyok: halott vagyok?
- Igen uram.
- Á, igen. Tudhattam volna. Felhõk, fehér leplek, arannyal bevont kapu, hatalmas, díszes 'M' betûvel... No meg Ön, glóriával a feje fölött, fehér fényekkel bevont köpenyeggel vállain, a pultja és egy vastag könyv mögött állva... Hogy lehettem ilyen ostoba? No mindegy, ez van.
- Igen, uram. Ez van.
Kínos csönd.
- Elnézést...
- Igen, tessék...
- Uram, nem akarom zavarni, látom kellõen el van látva feladatokkal, de még lenne pár kérdésem.
- Sejtettem. Tessék csak...
- Köszönöm. Nos, khm, hol is kezdjem... Tulajdonképpen mikor haltam meg?
- Egy pillanat...
Lapoz a könyvben.
- Hat éve, három hete, három napja, tíz órája, huszonhárom perce és tizenhat másodperce, plussz-mínusz fél másodperccel számolva, ennyi az adatfeldolgozásunkból adódó pontatlanság.
- Vagy úgy... Érdekes, rendkívül érdekes. Nem tudtam, hogy ennyi ideje várok már itt. - Szünet. - Mondja, uram, miként haltam meg? Nem emlékszem pontosan...
- Á, igen, elhalálozásának oka...
Ismét lapoz.
- Igen igen, itt van: Elütötte Önt néhány autó.
- Néhány autó? Hány?
- Öt.
- Valóban?
- Igen. Öt. Egy ittas Peugeot, egy veszekedõ Renault, egy álmos Volkswagen és két ideges Ikarusz busz.
- Nahát, erre egyáltalán nem emlékszem.
- Ez könnyen érthetõ. Tudja, nem volt magánál, amikor megtörtént.
- Nem? Miért nem?
- Egy mentõautóban szállították azokban a percekben, ha jól látom. Igen, a mentõ nekiütközött egy másik autónak. - Lapozás, csodálkozó szemek. - Ön pedig hordágyastul kirepült az ablakán. Mondanom sem kell, forgalmas úton történt a dolog... Egy óráig folyamatosan tárva volt a kapu utána...
- Nem egy szép halál...
- Nem, uram, nem az. De hát ez van, nemde?
- Igen, igen. Ez van.
- Igen.
Kínos csönd.
- Mondja csak...
- Igen uram?
- Bocsánat, hogy megint zavarom, de...
- Semmi gond, kérem.
- Köszönöm. Nos, tudja, hogy miért voltam mentõautóban?
- Igen, persze. Ha jól látom, épp a szeretõjénél történt...
- Na de hát kérem! - Felpuffad, kissé félõs szemekkel néz. - Nekem nem volt szeretõm! Tisztességes családapa voltam, szeretõ feleséggel és két aranyos kis gyerkõccel...
Kínos csend.
- Nem hinném, uram. Az Ön felesége ittas volt, naponta elszívott három doboz cigarettát, és nem érintkezett Önnel már öt éve, helyette a kertésszel töltött több éjszakát az Önök hálószobájában...
- Na de hát kérem...!
- A fia és a lánya rossz tanulók voltak, mindketten rendszeresen kábítószert használtak. A fia tablettákat, a lánya port. A fia a helyi bûnözõ banda egyik vezetõje volt, a lánya pedig járta a klubokat, gazdag férfiakat keresve-
- Na de hát kérem...!
- Ön alig töltött otthon valamicske idõt, helyette a szeretõjével... - Elkerekedett szemekkel nézi a lapot. - Nos igen, ezt nem részletezném...
- Na de hát kérem...!
- Egyikõjük sem járt templomba, mindannyian megvetéssel beszéltek a vallásos témákról...
- Ki kérem magamnak! Mi jártunk templomba, minden... - Elgondolkozik, ujjain számol. - ötödik karácsony alkalmával! A... A...
Segítõkészen. - A nagyanyja kedvéért?
Diadalmasan. - Igen! A nagyi kedvéért!
- Mi ezt tudjuk. Ez nem egyenértékû a teljes hittel.
- De hát... De hát...
- Nem kell megijednie uram. Minden lélek elbírálásánál nem csak a követett hitet vesszük figyelembe, hanem a viselkedést, a belsõ meggyõzõdést, a parancsolatok betartását...
Kínos csönd.
- Mondom, nem kell aggódnia, találtunk jó tetteket is az Ön életében.
Reménykedve. - Valóban?
- Igen. Kettõt is.
- Kettõt! Csodás! Mik azok?
- Úgy tûnik, hogy egyszer ejtett néhány érmét egy koldus pohárkájába. Külföldi, értéketlen érmék voltak, valóban, de a szándék meglehetett Önben ...
- ...
- A második pedig, ha jól látom...
- Igen?
- Bocsánat, rossz bekezdést néztem. Csak a pohárkás jótett van adminisztrálva, ítélethozatalkor csupán erre támaszkodhattunk.
Halkan. - És mi lett az ítélet, uram? A pokolba kerülök?
Nevet. - Dehogy, dehogy!
- Hát akkor mi lesz velem?
- Itt kell várnia, amíg Önért jönnek.
- Kik?
- A gyermekei.
- Hogy? Mit beszél?
- A gyermekei, ha Önért jönnek, a Mennybe vihetik Önt.
- Valóban? Miért?
- Miután Ön meghalt, a lánya bajba került az egyik klubban egy erõszakos férfival, és miután sikerült elmenekülnie, beállt apácának.
- Tényleg?
- Igen. A fia pedig találkozott egy nagyon csinos lánnyal, akivel bejutottak az egyetemre. A fia, uram, orvos. Legyen büszke.
- Az is vagyok! Hát, ez csodálatos!
- Igen, igen, mennyi változás...
- ... Egy dolgot nem értek, uram. Miért jöhetnének értem?
- Hát, mert úgy tûnik, õk a Mennybe kerülnek majd. Ha megesik majd Önön a szívük, akkor Önért jöhetnek, és magukkal vihetik.
- Vagy úgy...
- Igen. Addig is, kérem, várjon türelemmel. A lányának hátra van még hetvenhét éve és pár hónapja, fia pedig csak nyolcvan év múlva érkezik.
- Értem. Majd erre jönnek?
- Nem hinném, õk majd egy új kapunál fognak belépni. Változnunk kell a korral, tudja, ki lett dolgozva egy ilyen új, automatikus kapu, amihez már õr se kell... Biztonsági kamera meg minden...
- Tényleg? Ez dicséretes... - Csönd. - Mondja, akkor hogyan fogják tudni, hogy várok rájuk?
- Ez már nem az én dolgom. Nemsokára én is itt hagyom Önt. Segítenem kell másutt.
- Vagy úgy... Sajnálom, hogy nem tudok majd beszélgetni Önnel.
- Meghiszem azt uram. Remélem jól érzi magát majd itt, nem fogja senki sem zavarni.
Csönd. - Igen, tudom. Nem lesz egy vidám idõ ez, ugye?
- Hát nem. De sajnos csak ez van, uram. Ez van.
- Igen, tudom. Ez van. |
