Egy festmény lógott a Dienstaug rezidencia áporodott levegõjû nappalijában, por, pókhálók és foszladozó tapéta ölelésében.
      Régi festmény volt, Tóbiás úr, ki szemközt állt a képpel, épp, hogy felismerte családtagjait. A festék már kopott, por is szállt rá. Mintha szellemek néztek volna vissza a férfira, kiszáradt, megöregedett emberek. Mint õ.
      Az idõsödõ férfi botjára támaszkodva állt szótlanul, remegõ lábai alatt nyikorogtak a falécek. Bal karja már sajgott a megerõltetéstõl. Nem soká a másikra kell majd váltania, egy kis pihenõ után pedig vissza. Különben elejti a botot, s hanyatt esik.
      Egyelõre bírta, csillogó szemeivel mustrálta a festményt. A képen a család legutóbbi nemzedéke állt, körbeállva és -ülve egy asztalt. Egy díszes, aranyozott asztalt, rajta egy kék vázával. Tóbiás úrnak még meg volt ez a váza, de nem merte elõvenni. Féltette. Értékes, drágakövekkel díszített darab volt, a dédnagyanyja vette még a férfi születése elõtt.
      A hölgy, ki az asztal mögött terpeszkedõ heverõ egyik karfájánál állt, mosolyogva nézett Tóbiásra. Mozdulatlan, sápadt, de a vászontól halhatatlanságot nyert arca megnyugtatta és erõt öntött a férfiba.
      Õ volt a család szíve. A háború kezdete elõtt és után is õhozzá fordultak tanácsért, minden helyzetbõl õ tudta a kiutat. Õ ismert minden titkot, õ kezelte a vagyont, õ intézte a család ügyeit.
      Tóbiás legkedvesebb családtagjának tekintette. Együtt szoktak ülni pont itt, a nappaliban, szemközt a festménnyel a régi heverõn. Mindenfélérõl beszéltek, kényelmesen nyújtózkodva, teát szürcsölgetve, a kék váza társaságában. Dédnagyanyja imádta a vázát. A festményre ezért került, hogy vele maradhasson, még halála után is.
      A férfi már nem emlékezett arra, pontosan mirõl beszélgettek. A korról, a háborúról, a családról. Végig tárgyaltak szinte mindenkit a festményen.
      Lajos bácsi, az asszony férje, a képen felesége kezét fogva ült a heverõn, fodros bajsza fölött kacsintva nézett Tóbiásra. Víg férfi volt, még a bombák zajától sem lankadt jókedve. Hordós hasán (így nevezte mosolyogva) tartotta a kezét, egy kupát szorongatott. Szeretett inni, szerencséjükre. A család egyszer azt fontolgatta, hogy kimennek megnézni, a front tovább mozgott-e vagy sem, de õ kissé pityókásan viccmesélésbe kezdett a heverõn. Csuklott, nevetgélt, a többiek pedig udvariasan figyelték. A következõ bomba elvitte a ház elõszobáját.
      Tóbiás jobb kezével õsz szakállát simogatva állt a festmény elõtt. Régen járt itt, örült, hogy épségben maradt a ház ennyi év utána. Hosszú élet állt már mögötte, unokái vígan nevetgéltek kint az omladozó épület elõtt lánya társaságában. A férfi kinézett az ablakon, Annát keresve. Nem találta. Be akart vele jönni, de Tóbiás megkérte, maradjon egy ideig kint. Kellett az egyedüllét. Fõleg most.
      A házat nemsoká lebontják, eladta a telket. Kellett a pénz. Megszakadt szíve az aláíráskor, egyedüli tulajdonosként néhány kacskaringós betûje elég volt mindenhez. A kor követelte ezt tõle, a rendszerváltás, ahogy nevezik mostanság. Követelõdzõ lányának és családjának új házat vesznek a hektárok árából. Tóbiás szívébõl. Szinte hallotta már, mintha jönnének a rombológépek, több száz évet a földe lapítani.
      Az úr a festményre pillantott újra, jobb kezével támaszkodott botjára. Mostanában gyorsabban elfáradt, kellett a kezeit váltogatnia. Nem örült neki. Öreg volt. Nagyon öreg. Felkelni és eljönni ebbe a házba épp elég nehéz volt. Dédnagyanyja, mikor már nagyon idõs volt, mosolyogva járt-kelt a házban, nem roggyant meg a háború súlya alatt. Tóbiás megroggyant egy átkozott szerzõdés miatt!
      Lénia néni, ki a heverõ másik végén terpeszkedett a képen, biztosan mosolyogva nyugtatná meg, még most is. Pocakos nõ volt, jó kedélyû, mint bajszos fivére. Ha kacagott, pocakja rezgett, mint a kocsonya, nem haragudott meg, ha Tóbiás kíváncsian megbökte. Néha megmozdult alatta a heverõ, ha ilyenkor nevetett. Csengõ, mély hangja, akár egy harang hangja zengte be az egész házat.
      Szegény meghalt még a háború elõtt. Tóbiás dédnagyanyja, amikor a még tizenéves fiú megkérdezte miért, csak azt mondta, hogy nem bírta a szíve. A háborút? A pocakját? Lajos bácsi vicceit? Tóbiás nem tudta eldönteni, egy ideig szomorúság maradt neki csupán.
      Az idõs úr fáradtan megcsóválta a fejét. Oly sok emlék egy festmény miatt! Ezért jött ma, ezért a képért, minden mást elhordtak már a bankárok megbízottai. Régi tartozásaik fejében kiürítették a házat, elvittek mindent: a szõnyegeket, a lámpákat, a csillárokat, az asztalokat, a szekrényeket, néhány ólomüveg ablakot is kivettek - rázta a szél az emeleti szobákat. De a festmény nem vihették, Tóbiás nem engedte. Túl sok emléket fûzött hozzá. Olyan történetek rejtõztek a festményben, mikre már csakis õ emlékezett, miket csakis õ mesélhetett el.
      Ott ült mindenki, akire számíthatott gyerekkorában. Az egész família, mint ahogy a keret felirata hirdette, 'Dienstaug Teréz és családja'.
      A család komornyikja is a heverõn ült, Lénia néni és Lajos bácsi között feszített a drágalátos Gyuri. Hosszú arcán kissé savanyú, akár barátságosnak is nevezhetõ mosoly, úgy ült, mintha csak a bácsi és a néni terebélyes árnyékai tartották volna a helyén. A Gyurkós - így becézték maguk között. Mikor megérkezett a házhoz, olyan goromba volt, mint egy szikla, hajlongott, bejelentett vendégeket, futkározott, de alig beszélt uraival és úrnõivel. Magának való egy alak. Aztán Lajos bácsi és neje fejükbe vették, hogy megtörik szegényt, fényt csalnak a szemeibe.
      Gyurkósnak tehát étkezéskor a ház úrnõje mellett kellett ülnie, mindenhová el kellett kísérnie. Szerepelni kellett minden családi fotón, festményen. A család tagja lett, felkerült erre a festményre is.
      Tóbiás úr emlékei azt súgták, hogy a Savanyú Gyurkós hosszú ideig szolgált náluk. Még a háború után is. A dédnagyanyja halála után ment el néhány nappal. A férfi sejtette, miért. A már vénülõ komornyik nagyon ragaszkodott úrnõjéhez, amikor a hölgy meghalt, megszakadhatott a szíve.
      Tóbiás sétabotjára ismét a bal kezével támaszkodott. Nemsoká mennie kell, vinnie kell a képet. Remélte, hogy lábai bírni fogják még a rövid sétát a kocsiig. Botját a falnak támasztotta, s elõre lépett. Megragadta a kép keretét.
      A festményen ült Erika nagynénje is, édesanyja egyetlen testvére. Õ volt a ház másik úrnõje, szemközt állt nagyanyjával a heverõ mellett, jobb, vékony karját a háttámláján pihentetve. Tóbiás anyja meghalt szülés közben, apja pedig az elsõ háborúban, így Erikára maradt a kis pocakos, véleménye szerint angyali fiú.
      Pesten éltek évekig, egy elegáns, ámde kicsi lakásban. Kettesben, békében. Erika (így kérte nevelt fiát, hogy nevezze) nem akart férjet, az már túl sok lett volna neki neki. Épp elég volt a húga fia.
      Tóbiás nem szûkölködött semmiben, élt vígan, mint minden hasonlóan gazdag családba született gyerek. Jártak kirándulni, estélyekre, múzeumokba. Egy szép reggelen pedig találkozott dédnagyanyjával, a már akkor is idõs asszonnyal. Hárman egy díszes kocsiban elhagyták a várost, nem sokkal a második háború elõtt.
      Ide jöttek, a családi birtokra. Már várta õket Lajos bácsi és Lénia néni, a Gyurkós pár nappal késõbb érkezett. Tóbiás azonnal otthon érezte magát. Még a bombák zajától terhes éjszakákon és a gépfegyvertûzzel telt nappalokon is mosolyogva kelt és tért nyugvóra. Boldogan vészelték át az éveket.
      Tóbiás úr leemelte a falról a festményt. Egyik oldala egy méteres volt, a másik egy és félszer ennyi. Nagyon nehéz darab, az idõs férfi imbolyogva tett hátra néhány lépést. Talán kéne hívnia a lányát? Nem számított arra, hogy ennyire nehéz lesz!
      Nem sokkal a háború elsõ napjai elõtt készült. Egy festõt hívtak meg Pestrõl, hogy örökítse meg a Dienstaug famíliát. Köpcös, alacsony, csillogó szemû férfi volt, Tóbiás nem kedvelte. Pestiesen beszélt, de hallani lehetett, hogy született vidéki. Látszatok csalhatnak, mondta a dédnagyanyja, közben mosolyogva nézte az ecsetforgatót.
      A férfi leültette az egész családot a heverõ körül. Tóbiás eredetileg Erika mellé állt volna, ámde a festõ úgy döntött, üljön inkább a Gyurkós és Lajos bácsi közé. A bácsi nem értette a döntést. Akkor Tóbiás még nagyon alacsony volt, eltörpült a magas Gyurkós és a hordó hasú Lajos bácsi között. Szinte észre se lehetett venni a képen.
      Utólag, amikor mindannyian megcsodálták a mût, Erika ezt szóvá is tette, anyja megkérte a festõt, hogy valahogyan emelje ki dédunokáját.
      A férfi egy ideig vakargatta az állát, aztán úgy döntött, rajzol egy vékony, fehér körvonalat a dundi, sétabotját lábai közt markoló kisfiú köré. Amikor kész lett, mindenki egyetértett abban (Tóbiás csak bólogatott, nem érdekelte annyira a kép), hogy egész jó lett a festmény. Ki is akasztották rögtön.
      De Tóbiás nem sejthette, hogy ilyen nehéz! Hátrált pár lépést, a heverõnek akart támaszkodni. Hányszor támaszkodott már így a szófának? Valahányszor, ha az egész képet akarta látni, messzebbrõl. Most is dõlt hátra, várta könyökei alatt a vörös, kissé szúrós anyagot.
      A szemei elkerekedtek. Nem volt ott a heverõ, a bankárok elvitették. Próbált elõre dõlni, kétségbeesetten nézte a fal mellett álló sétabotját. Olyan messzire... Felkiáltott.
      - Nem!
      Az öregúr hanyatt esett. Nyögve terült el a csupasz parkettán, fehér fényt látott, egy villanást. Szédelegve nézett fel. A festmény súlya a földhöz szegezte és eltakarta elõle a szobát. Poros arcok mosolyogva néztek rá, látta magát a bácsi és a Gyurkós között. Õt volt az egyetlen, aki nem mosolygott, nagyon fájt aznap a bicegõ lába. Most is fájt a lába. És a háta. És a nyaka. A feje...
      Tóbiás felkiáltott újra, a fehérséget feketeség kezdte elfedni.
      - Nem...
      Forgott vele a világ. Hirtelen vidámnak érezte magát, mosolygott. Látta, hogy a képen az alakok mozognak, beszélgetnek, nevetgélnek. A Dienstaugok mulatoztak. Lajos bácsi mesélt valamit a feleségének, Lénia néni szórakoztatta a kimérten mosolygó Gyurkóst. Tóbiáska nagynénjére pillantott, Erika pedig szótlanul mosolygott vissza rá.
      Tóbiás léptek zaját hallotta. A lánya hangját. Akarta mondani a kis Annának, hogy minden rendben, nézze, itt van a családja, mindenki jól van, Lénia néni nem halt meg, Erika nagynénje biztos át akar majd jönni vacsorára, Lajos bácsi horgászos viccét meg kell hallgatnia, nagyon vicces, és nézze, a dédnagyanyja is ott áll, a kék vázára mutat és közben a Gyurkóssal beszélget, a férfi merev nyakkal bólogat...
      Az idõs férfi megmarkolta a festmény keretét. Látni akarta õket, nézni õket, úgy hiányoztak neki. A keret elkezdett puhulni, már nem érezte az ujjai közt. A fájdalom körülölelte. Minden oldalról, mint a képen a fehér fény a kis Tóbiáskát.
      Mintha halványodtak volna a Dienstaugok... A kép egyre közelebb és közelebb lebegett hozzá, nehezebb volt levegõt vennie. Összepréseli a festmény. Az emlékek, a család... De valamiért nem bánta, csak bután, ártatlanul mosolygott, mint egy kisgyerek.
      A botja már nem is kellett! Csak ketten maradtak, õ és a festmény.
      Õ és a család...