Szeretem ezt a helyet. Innét, a szirt tetejéről ellátni egészen a tengerig. Apró faligetek zöldje tarkítja a hatalmas sziklák sokszínű rőtségét. Mintha ezernyi évvel ezelőtt egy játékos kedvű óriás hányta volna szét az óriási köveket a hegytetőről. Kjusu szigetének egy rejtett zuga ez, néha olyan érzésem van, idáig az időnként kiszámíthatatlan elemek tomboló haragja sem ér fel. Pedig Nipponban (Japán) a hihetetlen erejű tájfun gyakori jelenség.

Itt – a Hakata öbölben -, amikor a barbár mongolok másodszor is megtámadták az országot 1281-ben, a szamuráj seregek emberfeletti kitartása mellett a Kamikaze (Szent szél) is hozzásegített a győzelemhez. Nagyapám is ott harcolt, igazi busihoz (harcos) méltón, csata közben esett el. Ilyen nemes célú ütközetben meghalni a legnagyobb dicsőség egy szamuráj harcos számára.

A part mellett ott húzódik az ördögi horda ellen épített védőfal távolba futó szalagja. A szárazföld felé pillantva a lankás völgyek ölében virágzó cseresznyefák sokaságának rózsaszín és fehér színpompája vakítóan lenyűgöző látvánnyal kápráztat.

Múlandó varázs ez, a törékeny kábulat csodája; - a cseresznyevirágzás - alig egy hétig tart. Ilyenkor tavasszal a cseresznyefa virága, a szakura páratlan szín kavalkádja akaratlanul is rabul ejtő. Először a szemet gyönyörködteti, majd kisimítja a lelket. Megbabonázó a kibomló virágok, majd a lehulló szirmok kimondhatatlan szépsége. Szinte túl tökéletes.  

Félresimítom haorim (kabát), megigazítom katanám (hosszú kard). A kard markolatának érintésére – mint mindig -, most is végtelen nyugalom száll meg. A tökéletes acél része lelkemnek, testemnek; csontjaim, izmaim folytatódnak a pengében. A lágy és kemény mesteri elegye.

Elhelyezkedem zazenbe (meditációs ülés), lehunyom szemem, aztán már a távoli morajlást sem hallom. Mélyen beszívom a levegőt, nagyon lassan engedem ki, erőt préselve a tandenbe (köldök alatti központ). A ki (életerő) zubogva áramlik ereimben. A harában (alhas) kiteljesedik tudatom. Testem középpontjában összpontosulnak robbanó energiáim. Érzékszerveim szinte kristályosan kiélesednek, de meditációmban kizárom a külső világot, míg agyam szeglete éberen őrködik testemen. Musinom (tudat) kisimul, mint a fodrozatlan víztükör. A tudatnak az a fajta csendje ez, amiből a legnagyobb vihar kirobbanhat. Tökéletes állapot a halálra. Rég megtanultam, mennyire értelmetlen az élethez való túlzott ragaszkodás. A szamuráj harcos elfogadja a halált, nem fél tőle. Teljes természetességgel, mint ahogy a cseresznyefa virága is lehullik. Mindennek az alapja, hogy nincs félelem. Csak a bátorság, a halálon túli elszántság.

Megáll az idő. Csak a lélek szárnyal végtelenül…