Arcán könnyek szöktek,
vörös csíkot húzva
kivájta két szemét,
hogy az arcot többé ne lássa,
de az a lelkében létezet
így előle csak a halálba menekülhetett.

Lelkében sárkány él,
kit béklyói nem engednek szállni,
küzd, de mind hiába
a láncok erősebbek nála,
s végül mikor egyik lánc elszakad,
megdermed a kép,
hogy mutassa az örök küzdelmet,
aminek nem lehet győztese.


Suttog a végtelen,
lelkemben fél elem,
másik fele elveszett,
a szívem megveszett.


Mit mondjak álmodónak?
Mikor azt a lelket látja jónak,
amit éber állapotban,
a máglyára vetne.
Mit mondjak álmodónak?
Amikor engem tart csalónak,
mert álommal mért engem,
de álmaihoz nincs közöm.


Kezemben a kardom,
számban a vér íze,
meghalok lassan,
de amíg lehet,
küzdök és irtom,
ellenségeimet.


Kihullott kezéből a lándzsa,
könnyet utána senki sem hullat
egy névtelen harcos volt,
akinek véget ért az útja.


Azt mondják van remény,
van még csillag az égen,
de már kihunyt belőle az emberi szeretet,
így már nem számít semmi sem.


Hallották a sikolyokat,
az árnyak suttogását,
tudták nincs kiút,
hisz ők temették el
a vén reményt.
Utolsó erejükkel
szembe néztek a homállyal,
és mosollyal az arcukon,
meneteltek a halálba.