Anyám olyan mélységes szeretettel és alázattal viselkedett iránta, amelyet időnként nem értettem. Ha apám otthon tartózkodott, vasfegyelem uralkodott. Kisgyermekként csak akkor mertem anyámhoz bújni, ha kettesben voltunk. Ilyenkor féltő mosollyal ölelt át, de szeretetteljes pillantásában mindig valami távoli félelmet érzékeltem.

Egy késő tavaszi napon hunyt el rövid betegség után, épp, mikor a szakura kivirágzott. Apám tudta, mennyire szerettem, ezért még keményebb munkára fogott. Azt tartotta, a korai férfivá válás segít leküzdeni a lelkemben lappangó gyengeséget. Reggeltől estig gyakorolnom kellett. Így aztán, mire a bakufu iskolába kerültem, ahol a harcművészet minden csínját-bínját tanítják, már jóval előrébb tartottam hasonló korú társaimnál.

Mikor apám a daimió házában teljesített szolgálatot, időnként kiosontam a hátsó udvaron át a kertbe, ahol találkoztam Takezakival, a virágkertész mester fiával. Gondtalanul játszottunk a hatalmas kertben, szaladgáltunk, nagy csatákat vívtunk fakarddal. Takezaki ösztönösen ügyes volt, kiemelkedő képességekkel rendelkezett annak ellenére, hogy én akkorra már rengeteg harcművészeti fogást elsajátítottam. Takezakinak nem kellett sokáig unszolnia, hogy tanítsam őt. Élveztem, mert nagyon fogékony tanítványnak bizonyult. Sokszor dühös volt egyszerű származása miatt, hogy nemesi őseim miatt nekem mennyivel könnyebb lesz igazi szamurájnak lennem.

Bár én voltam a magasabb, de ő szélesebb vállú volt, és sokkal izmosabb nálam. A sok játékos, de néha vérre menő gyakorlás után már egyenrangú ellenfeleknek tartottuk egymást.

Barátságunk akkor változott meg, amikor időnként csatlakozott hozzánk Micukó, a daimió kislánya. Mi akkor lehettünk 14 évesek, ő még alig 9, és mégis, olyan földöntúli, törékeny szépség rejtőzött a kislányban, amely teljesen elbűvölt minket. Takezaki a cseresznyefa kibomló virágához szokta hasonlítani, a háta mögött Szakurának hívta.

Micukót teljesen elbűvölte a természet csodálatos szépsége, maga alkotta álomvilágban élt. Különösen vonzotta a kertészkedés, ezért Takezaki - az apjától elsajátított tudásának köszönhetően – lenyűgözte tudásával.

Persze mindkettőnknek tetszett a kislány, ezért hamar versenytársakká váltunk. Pedig Micukó egyformán volt barátságos, kedves velünk, ez mégis, még jobban állandó vetélkedésre adott nekünk okot.

Micukónak volt egy kedvenc zuga a kertben, egy rejtett kis barlang. Néha oda szoktunk hármasban bebújni. Micukó azt mondta, ez olyan, mintha egy kicsit kilépnénk a világból egy olyan biztonságos helyre, ahonnét mindent láthatunk anélkül, hogy rólunk bárkinek tudomása lenne.