Végig simítottam falfehér arcát
jéghideg volt a bőre.
Nem bírtam megszólalni,
vákuum lett lelkemben,
mi beszívott minden tüskét.
Kötél tekeredett szívemre,
ahogy csukott szemeit figyeltem,
mintha aludna, egy álmodó angyal.

„Ezt szerintem neked szánta.”

Hangok törték a megfeszült homályt,
oda néztem, most szedték ki zsebéből,
egy apró doboz volt, benne jövővel,
ami most hullt sötétbe mindennel.
Lehunytam szemem, lelkem ordított,
majd felálltam, s hátra hagytam mindent,
azóta sem tudom, hogy rogyadozó lábaimmal,
miért és merre megyek.